Cím: Nincs benne semmi oroszlán (de titkon nem is arra vágyott)
Kulcs: Csikócsőr, Peter Pettigrew, Disaudio
Korhatár: 16
Figyelmeztetések: csúnya beszéd, (talán kicsit) AU
Jognyilatkozat: Minden jog J. K. Rowlingot és a Warner Brost illeti, a szereplőket és
a történetalapot csak kölcsönvettem; semmilyen anyagi hasznom nem származik
ebből a mókából.
Tartalom: Peter Pettigrew 15 éves és elkezd továbbgondolni
apró dolgokat. Lélek, tudat, jó és rossz hogyan is működik a varázsló és
állatvilágban. A továbbgondolt apró dolgok pedig túlnőnek azon, amit egy
tétovázó kamaszfiú kezelni tudna. Karmok, csőrök és főleg éles fogak. Animágia
előzménytörténet.
Az állatokban nincs erkölcs. Az állatokban nincs ítéletalkotás és megvetés.
Az állatok nem jók és az állatok nem rosszak. Az állatok csupán állatok és nem
is szabad, hogy ez valaha másképp legyen.
Peter Pettigrew mindezt persze tudta jól, de nem igazán hitte el. Peter szerette
volna, ha mindez nem így van. Ha az állatok jobban olyanok, mint ő; vagy ha ő
jobban olyan, mint az állatok. Ha elhihette volna szíve mélyén őszintén, hogy
az állatok gondolnak, éreznek és… jók. Vagy rosszak. De nem csak ösztönös
precíz szerkezetek, amikben semmi se semmi nincs, ami…
- Peter! Mi lesz már? Megint az alsógatyádat varrod? Mi a fene van a
nadrágodban, hogy folyton kilyukasztod? Talán patkányfarkad nő éjszakánként?
A türelmetlen kiáltás a klubhelyiségből érkezett. Peter összerezzent. Sosem
vált még előnyére, ha reggeli előtt dühítette fel Sirius Blacket. Nyomban
behúzta magát az ablakból, ahol eddig támaszkodva bámulta a Tiltott Rengeteg
örökkön árnyékos fáit. Kapkodva felöltötte ruháira talárját és máris rohant a
lépcső felé. Nem volt elég gyors, már hallotta is a jól ismert és kiszámítható
veszekedést.
-
Hagyd már, Sirius!
-
Ugyan, James! Unom, hogy mindig megvárjuk és kihűlt zabkását kell
reggeliznem!
-
Mondom, hogy hagyjad már őt, Black!
-
Kicsi James, mi van veled, olyan kis védelmező lettél az elmúlt napokban…
-
Pofád befogod, Sirius Black vagy kása helyett a könyökömmel lesz tele a
gyomrod pillanatokon belül!
-
Srácok, srácok… itt vagyok már.
Peter megérkezett. Leérve a már majdnem verekedésbe gabalyodó James Potter
és Sirius Black látványa fogadta. Mindkét fiú feszült és kialvatlan volt. A
kócosság és lezserül magukra rángatott ruha nem számított kirívónak. Meglátva
Pettigrew-t mindketten leengedték kezeiket s enyhült némileg testtartásuk is.
Csend következett. Szokatlan és hosszú történetet elhallgató csend.
-
Akkor mehetünk is, igaz? Jól vagy, Peter? – kérdezte James egy
torokköszörülés után, hangsúlyába megjátszott nyugalmat és könnyedséget
erőltetve.
-
I-igen, persze – bólintott a fiú és ideges mozdulattal zsíros hajába túrt.
Hálásan pillantott barátjára, majd a másik, magasabb, nyeglébb tartású Siriusra
is. Amaz csak megvonta a vállát.
-
Most mi van? Éhes vagyok. Az nem bűn. Ettől még nem fogok megharapni
senkit.
Szavainak hatása tovább súlyozta az el nem múló feszültség tonnás tömegét.
James lassan beszívta foga közt a levegőt, majd ugyanígy kieresztette. Mérgesen
és várakozón tekintett barátjukra. Sirius kicsit sem zavartatta magát.
-
Ne feszegesd a határaimat, drága Potter.
-
Te se az enyémeket, Miszter Black.
A két srác megint egymásnak feszült, hacsak egyelőre szóban is. Peter nem
bírta tovább. Nem tudott volna most még egy konfliktust elviselni. Erőt vett
magán, bátorságot gyűjtött és magas, megszeppent hangon közbe vágott:
-
Akkor megyek én előre, nah!
Szavait tett követte és eltökélten átcsörtetett a két jóbarát között. Mind
Black, mind Potter meglepetten hátrahőkölt és hirtelenjében el is felejtettek
kakaskodni. Peter kinyitotta a portrét s már a folyosón járt amikor Sirius
felsóhajtott.
-
Nofene. Előre ment. Talán mégiscsak ember lesz belőle… - Öklével játékosan
belebokszolt James vállába ám látva barátja ideges rándulását, máris
szabadkozott: - Szerintem tök jól van. Pár nap és kiheveri az egészet.
-
Tök nincs jól. Menekül előlünk, mint patkány a süllyedő hajóról – morogta
James gondterhelten – És nem hibáztatom érte.
Siriusnak ezen a ponton telt be a gyűszűnyi pohár. Felhorkant,
kettéharapott szájában egy vaskos káromkodást, majd lendületesen megindult
Peter után, csörtetve, akár egy éjszakát hajhászó kóbor eb, szinte kitörve a
portrén. Dühösen visszakiáltani még természetesen volt ideje:
- Persze, mert te képtelen vagy a mi kis
pátyolgatott Peter Pettigrew-nkat bármiért is hibáztatni! Túlságosan megbízol
benne és elkényezteted! – Sirius szitkai még messziről is hallatszódtak, amikor
már a folyosó közepén járhatott – Ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy nem való
közénk…
A klubhelyiségben magára hagyott James Potter mérgében felkapott a
legközelebbi fotelből egy párnát és minden erejét beleadva a falhoz vágta. A
párna az indulathoz képest gyenge és méltatlan „Pfaff” hanggal érkezett, majd
csúszott le a fal mentén.
-
Ha ő nem, akkor vajon Remus…? – tette fel James félhangosan költői
kérdését, akaratlanul is suttogásig halkítva barátja nevét. Finoman
megborzongott. Körülnézett, volt-e tanúja hármójuk vitájának, majd sietős
léptekkel társai után indult.
* * *
A reggelinél Peter megbabonázva bámulta a gyümölcszselét. Félbevágott
banánkarikák és almaszeletek lebegtek a rózsaszín kocsonyaszerűségben, ami
meg-megrázkódott, ahányszor egy diák rákönyökölt vagy meglökte kissé az asztal
lapját. Peter úgy érezte, mellkasa szűk ketrecében szíve most éppen így nézhet
ki. A banándarabok és almaszeletek nélkül természetesen. Azoknak ott semmi
keresnivalója. Peter folyamatosan érezte az ütemes verdesést és a szorítást.
Hajnalban még nem volt biztos benne, de most már igen: fél. Retteg. Ez egy
biztos pont volt végre, amibe kapaszkodhatott. Akkor a következő lépés: megenni
a gyümölcszselét. Mármint, megfogalmazni magában, mitől is fél. De erre
képtelen volt. Nem tudta volna megmondani itt és most akkor sem, ha mazsolás
süteményt kínál cserébe neki valaki. Ugyanis az volt a kedvence, nem a
csokoládés.
-
Szia Peter! De jó, hogy látlak, lenne egy kérdésem a… leülhetek?
Pettigrew egészen hozzászokott már, hogy
az utóbbi időben szinte függetlenül, nemes egyszerűséggel rajta kívül mozog
környezete. Az idő, a tanórák, a kviddicshírek, professzori monológok és haveri
köszönések mind ködben úszó halovány emlékfoszlányok voltak neki mostanság.
Egyszerűen máshol járt. Gondolatai messze voltak innét, messze egy félhomályos
és dohos helyen, ahol fogak csattogtak és karomnyomok húzta vájatok csíkozták
keresztbe-kasul a padló rücskösségét.
-
Helló Martha! Ülj nyugodtan. Ezt a másikat foglalom Jamesnek, de… ő még
sajnos… még nem ért ide. – Válla fölött Peter a terem bejárata felé nézett,
sőt, körbe is fordult, de nem találta meg tekintetével a nevezettet.
A lány, bizonyos Martha - akit szülei jóvoltából a Martha May Bonson teljes
nevet viselte, valamint rendelkezett még vállig érő, barna, szögegyenes hajjal,
dús frufruval, tömérdek szeplővel és születése okán bedfordi akcentussal – ennek hallatán az elvarázsolt plafon felé
emelte csokoládébarna szemeit.
-
Peter, nyem vagy a kiskutyájuk.
Potter úr és Black úr majd méltóztatnak maguk helyet keresnyi a csinos sejhajuknak, ha ülve kívánják elfodzsasztani a reggelit!
A pattanásos, állandóan megszeppent képű
fiú erre nem válaszolt. Nem is tudott volna mit. Egészen eddig nem találta
kivetnivalónak, hogy segít a barátainak, ha azok kényelmesen vagy egyszerűbben
szeretnének elintézni valamit. Peter úgy gondolta, a jóképű James és a
nagydumás Sirius valahogy megérdemlik ezt, mert… különbek nála. Iskolai éveinek
eme alapokon nyugvó elgondolása csak a napokban inogott meg. Ismét
elkalandoztak gondolatai. Martha érintését érezte karján. Gyorsan pislogott és
bólogatni kezdett.
-
Szívesen. Lemásolod vagy lemásoljam neked? Lehozom most, még van… hűha… tíz
percem a Legendás Lényeg gondozása óráig, vagyis…
Martha megrázta fejét. Peter értetlenül
kifejezést öltve arcára elhallgatott.
-
Nem is fidzseltél rám. Azt
kérdeztem, mi a baj? Ahodzs látlak,
azt már felesleges kérdeznem, hogy jól vadzs-e.
Szörnyen nyúzott vadzs, mint aki
csatornapatkányok között töltötte a hétvégéjét. Mi történt veled, Pete?
-
Én csak… - megszokta, hogy válaszolnia kell, ha kérdezik. Tudta, mennyire
ostobának tűnik, ha csak hallgat vagy hümmög. Ezen igyekezett javítani, néha
több, néha kevesebb sikerrel. Éppen egy idevágó választ keresett a közhelyek
között, de a lány megelőzte.
-
A Hold az oka?
-
TESSÉK? – Peter felugrott ültében, térdét hangos koppanással verte be az
asztallapba. Néhányan felnevettek körülöttük, de javarészt már mindenki
szedelődzködött, hogy az első órájára siessen.
-
Azt kérdeztem: a Hold miatt? Telihold, tudod. Második napja van már, én
például sosem tudok aludni tőle, csak ha behúzom a függönyt. Zavar, mert nadzson bevilágít.
Martha kimondottan okos és figyelmes
lány volt. És kimondottan jó érzékkel tudott bárkinek a kényes pontjára tapintani.
Peter megpróbált nyelni egyet, de kiszáradt szájjal képtelen volt. Egyik
kezével dörzsölgette sajgó térdét, másikkal pedig egy pohár narancslé felé
nyúlt és másfél kortyra lehúzta. A lány türelmesen és zavartalanul kivárta a
művelet végét. Úgy tűnt, komolyan érdekli a válasz.
-
Mondhatni igen, csak, teljesen más miatt.
-
ÁH! Tomy Gallaher horkol, mint a nadzsádzsú,
mi? Állítólag, mert ez a hír járja. A Morrow ikrek mesélték, tavaly edzsiküknek mellette volt az ádzsa. Talán Connoré. De lehet, hodzs Martiné, nem emlékszem már.
Peter ennyi idő alatt összeszedte magát
és megelégedett Martha válaszával.
-
Hát, bizony… - bólogatott sajnálkozó mosollyal.
-
Adok majd füldugót, az biztos segít. Bepótolod az alvást, eszel egy kicsit
és máris szép leszel, mint új korodban, te mihaszna kapanyél.
-
Martha, azt hiszem, nem mindig értem, mit is mondasz…
-
Lényeg, a lényeg, nem is a lecke a fontos most – izgatottan fészkelődött
kicsit, majd közelebb intette a fiút és suttogva folytatta. – Most lesz
Legendás Lények gondozása óránk. Kicsit aggódom. Monicáék szerint tudod mivel
fog megismertetni minket az a félkezű-féleszű Ebshont professzor?
-
Azért… szerintem nem kellene így beszélni róla. Biztos oka van annak, ha
nem tudtak sehogy új kezet adni neki mágiával. Engem például nagyon rosszul
érintene, ha úgy kellene élnem… szóval érted… - motyogta Peter, mert igazán
kedvelte a professzort. Ebshont mindig sokat és érthetően magyarázott az
állatokról. A gondolat, hogy hamarosan láthatja és hallhatja a professzort egy
gyengécske, de jókedvű hangulathullámmal töltötte el a fiút.
-
Jól van, jól van! – legyintett – Figyelj már, Pete, ez komoly! – Martha még
közelebb hajolt, homlokuk szinte összeért – Hippogriffekkel fogunk dolgozni!
A fiú szemei ezen szó hallatán
elkerekedtek, arca megnyúlt és elsápadt majd piros pír öntötte el. Térdét ismét
beverve ügyetlenül kikászálódott az asztaltól. Félig kiborított egy adag
félbehagyott zabpelyhes tálat és majdnem elsodort egy arra járót.
-
Ne haragudj, mennem kell most! A leckét akkor majd adom! Órán találkozunk,
szia!
Egy szuszra elhadarta mindezt és a
döbbent lány köszönését meg sem várva iszkolt el a Nagyterem ajtaja felé.
* * *
Hippogriffnek
lenni jó. Jónak kell lennie, bármit is jelent abban a viszonylatban a „jó”,
mint állapot. Erre a következtetésre jutott. A gyönyörű lótestekbe olvadt
sasok, a repülés, vágtázás és karmokkal szaggatás képességének egyszerre
birtoklása – ámulattal töltötte el az ifjú Pettigrew-t. Nem sok dolgot csodált
vagy éppenséggel szeretett a világban, a minősítés, hogy valami „szép” nem
igazán tarozott gyakori megállapításai közé. A hippogriffek mindenek felett
álltak ebben. Nem csak külsejükkel, hanem egy másik fontos dolog miatt is… de
erről majd mindenképpen Ebshont professzort kell megkérdezni. Most rohant,
iszkolt, ahogy csak kurta lábai bírták, hogy elmondja a hírt Jamesnek és
Siriusnak. Ha nem jöttek le reggelizni, az csak azt jelenthette, hogy megint a
tó partján ücsörögnek csínyeket szövögetve. Peter szuszogva vágtázott át a
folyosókon, le a lépcsőn, közben egy kanyarban nekilökve valakit a korlátnak.
- Szia, bo… - kezdett volna bele, ám
ahogy felpillantott benne rekedt a bocsánatkérés. Akinek nekiment, ama személy
felé James Potter, de főképp Sirius Black részéről „elvárás” volt az, hogy
bármelyikük alkalom adtán fellökje akár akarattal is és szigorúan tiltva volt a
bocsánatkérés. Peter tehát inkább nyelt egyet, majd oldalra lépett, kikerülte a
sötét taláros fiút és tovább vágtatott a lépcsőn lefelé.
- Igyekezz csak, talpnyaló kis
Pettigrew! Már mind Ott vannak, a szokott helyen! Áh, Barmok gyülekezete –
morogta sértett hanggal Peter után, majd Perselus Piton megdörzsölte sajgó
vállát és tovább lépdelt felfelé a lépcsőn.
A
kastélyból kiérve már erősen fulladt, sosem volt jó futó. A napokban rátelepedő
idegességet és melankóliát némileg oldotta most az, hogy két dolgot is
jelenthet Potteréknek. Szerette hasznosnak érezni magát. A két fiú valóban ott
volt, ahol Perselus megjósolta, egy fa árnyékában ücsörögtek a fűben. Sirius hangyákat
nyomkodott agyon egy fakéreggel, James pedig szalvétából kekszféleséget
rágcsált. Sirius vette észre előbb a réten át közeledő Petert, James háttal ült
ahhoz, hogy láthassa, mégis ő emelte fel előbb integetésre kezét, jelezve
társuknak, hogy várják már.
- Honnan tudtad? Hiszen háttal ülsz! –
kérdezte Sirius.
- Van fülem, ide hallani, ahogy szuszog
– válaszolt James, miután lenyelte a falatot.
- Ki van zárva. Én semmit se hallok.
Harmatos füvön trappol és még nagyon messze jár. Nem volt valami szarvas vagy
őz, esetleg erdei bagoly a családodban, Potter, hogy ilyen kifinomult képességeid
vannak?
- Csak akkor, ha neked volt vadászkopó
felmenőd, Sirius! A reggeli illatát egy nappal előre is érzed – vigyorgott
James s éppen időben fordult meg, hogy szemből köszönthesse a megérkező Petert.
– Csokis sütit, Pete? Ez a kedvenced, ugye?
Peter
vett egyet a felé nyújtott süteményhalomból, majd fújtatva térdeire
támaszkodott és kézfejével letörölte az izzadtságot homlokáról.
- Igen, jól tudod. Kö-köszönöm.
- Mi volt ez a nagy rohanás, talán
vérfarkasok kergettek? – röhögött föl Sirius a hangyakínzást átmenetileg
szüneteltetve, majd húzta is nyakát, mert tudta, hogy James pattanni fog és
máris leteremti az ízléstelen tréfáért. De nem, James ült tovább ugyanúgy a
helyén, akár egy mozdíthatatlan szarvasbika a lángoló erdő utolsó ép fűfoltján.
Pettigrew sem reagált most olyan riadtan, noha ezt hallva muszáj volt
leroskadnia a fűbe. Törökülésbe rendezte lábait és majszolni kezdte a sütit.
Sirius értetlen arcot vágott és széttárta karjait.
- Akkor végre egyetértünk abban, hogy
beszéljünk róla, igaz?
A
válasz mindkét fél részéről bólintás volt. Sirius, nem tudván kezelni a
hirtelen ölébe pottyant felelősségteljes vezetői pozíciót, megoldásképp hanyagul
hátára vetette magát a puha fűben és a felhők bámulásába kezdett.
- Nagyszerű, kis mimózalelkűek!
Kezdjétek csak! Az én véleményem eddig sem volt titok. Ez egy tök menő dolog.
Remusról kiderült, hogy nem egy tutyimutyi alak, aki havonta rohangál haza a
nagymamáját, a nagypapáját és a nagymamája hermelinjeit pesztrálni, hanem
inkább szőrt növeszt és izomkodik egy lepukkant házban. Csak sikerült
kiderítenünk a sok füllentés okát! Szerintem csatlakozzunk hozzá, jó lehet a
buli!
- Ez azért nem ennyire egyszerű. Jogosan
nem avatott be minket. Ezek szerint az a fúriafűz nem véletlenül nőtt oda. Ezek
szerint Dumbledore is benne van és még ki tudja hány másik professzor is. Ez
komoly ügy. ÉS persze vagány. De feltétlenül komoly is – jelentette ki James
miközben kirázta a szalvétából a morzsákat. – Te mit gondolsz, Peter?
Pettigrew ezalatt sikeresen lehiggadt,
légzése egyenletesebb lett és a sütit is elfogyasztotta. Néhány morzsa
megmaradt gallérján, de azt nem vette észre. Tétován megvakarta orrát.
- Összefutottam Perselus Pitonnal a
lépcsőn, majdnem felborítottam, igaz, csak véletlenül. Tudta, hogy már itt
vagytok.
Peter itt kivárt. Még nem tudott
önálló, értelmes mondatokból álló véleményt alkotni Lupin ügyéről, úgyhogy
kezdte azzal, amiről tudott és amiről biztosan tudta, hogy társai elismerését
kapja az információért. De Sirius csak horkantva felröhögött, James pedig
legyintett:
- Most nem érdekel Piton. Azt mondd
inkább, mit gondolsz Lupin állapotáról?
Peter elhallgatott, bátortalanul
pislogott hol Potterre, hol Blackre. Amazok makacsul hallgattak, nem súgták meg
neki, mit szeretnének hallani, mi lenne a jó válasz. Peter kényelmetlenül
érezte magát. Eltelt egy perc, majd még egy, tücskök ciripeltek szakadatlanul,
szellő borzolta a tó felszínét és a válasz nagy nehezen megérkezett Peter halk,
rekedtes hangján.
- Én nem akarok Olyan lenni. Nem akarom
elveszteni a… lelkemet. A Tudatomat. Ho-hogyan akarnál hozzá csatlakozni,
Sirius? Az állatok csak állatok, akkor is, ha.. speciális módon jönnek létre.
Akkor is csak… vadászni, enni és elbújni tudnak. Ösztönből, azt hiszem és nem
úgy, mint az emberek. Nem mérlegelik, hogy minek milyen következménye és
elbírálása lesz.
Sirius Black méltóztatott felülni és
Peter szemébe nézni ezen vélemény hallatán. James töprengve ráncolta homlokát
és érdeklődve félredöntötte fejét.
- Figyelj, Peter! Akkor kezdjük lassan
az elejéről – tagolta mondandóját Sirius, némi bugyutáknak tartogatott ironikus
hanghordozással - Én sem megharaptatni akarom magam, ahogy elnéztem Remust
néhány holdtölte után, ez kemény menetnek tűnik minden alkalommal. Nincs kedvem
kimerültnek lenni. Én arra gondolok, hogy tanuljuk meg az animágiát. Vegyük föl
állatok alakját és rójuk együtt az éjszakákat, mint a nagyvadak. James lehetne
valami méltóságteljes páva vagy királypocok vagy mittudomén, én lehetek egy
böszme nagy medve, hiúz vagy pásztorkutya, te meg… akár egy oroszlán is,
pajtás! Bátor, erős és… milyen is még az oroszlán? – pillantott kérdőn Jamesre,
hogy ihletet kapjon a képtelen hasonlathoz.
- Sárga.
- Ez az! Erős, merész és sárg… ó, menj a
bús fenébe, James, kizökkentesz a szónoklásból, amikor éppen kedvet akarok
csinálni a mi kis Peterünknek az állatkodáshoz. Jó buli lesz! A lelkünknek
semmi baja nem lesz ettől. Vagy tudatnak vagy minek gondolod te ezt. Csak
embertest helyett egy állattestben fogsz mozogni. Ennyi. Pofonegyszerű! Igaz,
James? Peter tiszta oroszlán!
James nem tudta magán tartani a
komolyság álarcát, elvigyorodott.
- Igen, szerintem is, tiszta
oroszlánjellem vagy, Pete! Viszont elkéstünk Legendás Lényekről, úgyhogy most
futás, majd közben megbeszéljük, ki mi szeretne lenni. Az animágiával nekem
sincs gondom, bár szerintem Sirius értelmi képességeit meghaladja majd, hogy
elsajátítsa…
A
három jó barátból kettő egymást ugratva, röhögcsélve kászálódott fel és indult
meg sietős léptekkel az óra helyszíne felé; a harmadik, magába roskadt alak
pedig aggódó gondolatokkal és fáradt járással ballagott utánuk. Nem akart oroszlán
lenni. Más akart volna lenni, ha nagyon muszáj választania.
* * *
- Szokásos későinkkel ismételten
tudatom, hogy az elemi udvariasság, ami a másik személy felé történő
tiszteletnyilvánítást jelent, feltételezi azt, hogy hálásak vagyunk a ránk
fordított időért, tehát megbecsüljük azt én nem eltékozoljuk mindenféle…
egyáltalán hogy néznek ki maguk? Merre jártak?
Ebshont
professzor egy középkorú, de viseltes külsejű, amolyan régi vágású ember volt,
akinek gondolatvilága megrekedt valahol a múlt században és remekül érezte ott
magát. A modern világ újabb és újabb szituációi minden nap próbára tették
pedagógiai szaktudását, hogy némi etikettet próbáljon meg a nebulókba
sulykolni. A szükség és az élet úgy hozta, hogy elsősorban James Potter, Sirius
Black és alkalom adtán Peter Pettigrew szolgáltatta a kontrolcsoportot az
udvariatlanság és neveletlenség nagyjából összes produkálható
megnyilvánulására.
A professzor már javában az óra bevezetőjénél
járt, ilyenkor csonka jobb kezével – amiről három ujj hiányzott – erőteljesen
gesztikulált. Lényegében véve magával ragadó személyiség volt, aki érdekes és
intenzív órákat tartott. S minduntalan szorított időt arra, hogy az udvariasság
bomladozó alapköveit napról-napra újraalapozza. Soron következő megrovása a
most beérkező három jómadárnak szólt. A Griffendéles csoport többi tagja
maradéktalanul megjelent és rendben felsorakozott egy karám oldala mentén, egy
kifeszített piros szalag mögött. A piros szalag mindig a veszélyforrás határát
jelezte – ezt alaposan megjegyezték már.
- Potter, tűrje be az ingét rendesen,
igen, látom a talár gyűrődéséből, hogy nincs betűrve jól és legyen szíves,
igazítsa meg hattyúnyakát el nem fedő ingének gallérját, mert jelenleg úgy
fest, mint egy harcban felborzolt bundájú petymeg! Sirius Black úr, ezúton
szóban megkérem, hogy szerezzen be egy fésűt és rendeltetésszerűen használja
is, mert Margaret nagynéném csahos ölebének ápoltabb szőrzete van, mint a Maga
hajzata. Peter Pettigrew… - a professzor elakadt a szóáradatban, halkan
sóhajtott és lágyabb tónussal fejezte be a napi helyreutasítást - …morzsás a
talárja széle, söpörje le, kérem.
Amíg
James és Sirius morogva-kuncogva elvégezték az utasításokat s közben
nyilvánvalóan nem a tanórával kapcsolatban suttogtak, Peter megszégyenült
érzéssel, szemlesütve gyorsan lesöpörte magát, karját, fenekét is a biztonság
kedvéért, megigazította haját és elkészülve toporgott, hogy Jamesék is
csatlakozzanak hozzá, ne egyedül kelljen a piros szalag mögé besorakoznia.
Ebshont professzor folytatta az órát, mindenki felé intézte szavait.
- Tehát, a hippogriffek csordában élnek,
társas kapcsolataik meglehetősen fejlettek. A csorda élén a legerősebb hím és
párja állnak, minden más csoporttag vagy egyenes ági leszármazottjuk, vagy harc
során behódolt és fensőbbségüket elismert hippogriff. Nincs kivétel, ahogy
láthatták már az illusztrációkból, elegendő eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy
igen hamar rövidre zárjanak egy tekintélyvitát. Nemsokára két hippogriffet
vezetnek ebbe a karámba, mindenkinek kötelező kapcsolatba lépnie valamelyikkel.
Óvatosan és egyesével, igen, ne pislogjon olyan rémülten Martha May Bonson
kisasszony, biztosan jól hallotta és a hippogriffek egyébként sem kedvelik a
pislogó embereket. A hippogriffek igencsak sokáig élnek, úgyhogy igyekezzen
helytállni most Mr. Potter, mert elképzelhető, hogy a gyermeke is majd ezen
példányokkal fog megismerkedni, ha eljön az ideje.
- Nem hiszem, hogy lesz gyerekem, de
köszönöm a bíztatást, professzor úr! – jegyezte meg fojtott hangon James.
Sirius oldalba bökte.
- Hát nekem pedig biztosan lesz egy
kölykök, egy stramm kissrác.
- Csak győzd kivárni, hogy egy lány végre
meg akarja fogni a kezed… - kontrázott James, majd elcsendesedtek, mert már
nemcsak a professzor vette rossz néven a duruzsolást, de néhány diáktársuk is
pisszegve fordult hátra.
- Tehát akkor, a két nevezett
hippogriff, akikkel szerencséjük lesz megismerkedni: íme Csikócsőr és
Tépsörény!
A bejelentést követően két fiatal
varázsló a Tiltott Rengetegből elővezetett két láncon tartott lényt. Lótestű,
hatalmas szárnyú és tekintélyt parancsoló mozgású, elegáns tartású állatok
voltak. Egy szürke és egy barna tollbundájú példány volt, ugyanolyan éles és
hidegszürke csőrrel, karmokkal és égetően világos, borostyánsárga szemekkel. A
Griffendéles diákok mindegyike legalább egy lépést hátrahúzódott a piros
szalagtól, kivéve Pettigrew-t, aki szájtátva bámulta a lényeket. Most látott
először élő, mozgó hippogriffeket. Társai azt hitték, megint elbambult, úgyhogy
talárjánál fogva hátrébb rángatták maguk közé. A két segítő maga mellett
vezetve nevezett Csikócsőrt és Tépsörényt megállt a karám két legtávolabbi
pontján és várakozott.
- Akkor most mindenki figyeljen nagyon
jól, tudva levő, hogy nem szoktam ismételni magam a hibázásnak pedig itt most
igen komoly ára lehet! – Ebshont professzor sokat sejtető jelzésképpen
felemelte hangját s egyúttal csonka kezével integetett mindenkinek, hogy nem
viccel. Azt amúgy sem gyakran szokott. Amikor úgy vélte, minden diák pillantása
csakis rá szegeződik, folytatta az okítást, döbbent és ijedt csend keretében.
- A hippogriffek nemcsak társaiktól, de
tőlünk, az emberektől is elvárják a tiszteletet. Sőt, mivel mi jelentősen
sérülékenyebb anyagból vagyunk, mint ők, kifejezetten ajánlott alázattal
közeledni feléjük. Hagyni kell, hogy Ők tegyék meg az első lépést felénk. A
bemutatkozás módja tehát a következő: A két segédem eloldja a láncról
Csikócsőrt és Tépsörényt. Egyesével lehet a karámba bemenni, azt a hippogriffet
válasszák, amelyik hajlandó figyelni Önökre. Lassan közelítsék meg őket és ne
pislogjanak! Kellő távolságban hajtsanak mélyen fejet. Várjanak. Ha a
hippogriff viszonozza a gesztust, akkor közel mehetnek már bátran és
megsimogathatják őket. Amennyiben nem viszonozták és ez szokott lenni a gyakoribb
eset, akkor azonnal kezdjenek el hátrálni és mai nap ne próbálkozzanak újra.
Mindenki értette, remek! Úriemberek előre, utána hölgyek következnek, ez most
veszélyesebb feladat!
Nem sok diák gondolta magát elég
úriembernek ahhoz, hogy megtegye a lépést. De kénytelenek voltak. Sorra, egymás
után léptek be a karámba, esetlenül meghajoltak… majd mindannyian sürgősen
kitolattak. A hippogriffek időnként kinyújtóztatták szárnyukat, megrázták
fejüket vagy visítottak egyet éles hangon, de egyáltalán nem mutattak
hajlandóságot a meghajlásra. James, Sirius, nagy mellényük ellenére szintén a
kihátrálást voltak kénytelenek választani. Peter a lányok után utoljára maradt
a sorban. Mielőtt nekiindult volna napja – tán élete – egyik legmeghatározóbb
találkozásának, még kérdeznie kellett valamit tanárától.
- Elnézést, Ebshont professzor. Mondja,
az, hogy… a hippogriffek elvárnak ilyen udvariasságot, mint ami a varázslóknál
is van, az jelentheti azt, hogy ők is… tudatosak? Hogy van lelkük és… jók vagy
rosszak, hogy gondolkodnak ilyesmiken hogy… valaki a barátjuk, valaki meg nem?
– Peter nehezen és kicsit dadogva szedte össze gondolatait, a professzor pedig
kissé sajnálkozó, elnéző mosollyal hallgatta, míg végre ki nem bökte igazi
kérdését Pettigrew – Azt szeretném csak tudni, hogy… a hippogriffek úgy
gondolkodnak, mint mi? Van… erkölcsük? Tesznek különbséget, hogy jó és rossz,
ha bántanak vagy megölnek valakit?
A professzor lassan ingatni kezdte
fejét.
- Nagyon dicséretes és érdemleges
elgondolás, Pettigrew, de azt hiszem, a válaszom vagy nem, vagy az, hogy ezt
még nem lehet tudni, nem kutatták sosem. Abból indulunk ki, hogy ez a
viselkedésmód ösztönszerű náluk, ahogy minden állat esetében, ami nem képes
beszédre, emberekkel kommunikálni. Egyelőre a puszta véletlennek tekinthető,
hogy a hippogriffeknél és varázslóknál van egy közös jelentéssel bíró gesztus.
Talán egyszer majd kutatni kezdi ezt valaki. Talán éppen Ön, jövőre, ha ismét
felveszi ezt a tantárgyat. Ám most siessen, kérem, már csak Ön maradt ki a kapcsolatteremtésből.
Peter Pettigrew szomorúan bólintott.
Nem ebben a válaszban reménykedett. Háta mögött hallotta diáktársai érdemtelen
és üres beszámolóit, hogy ki hány lépésre tudta megközelíteni a lényeket, hogy
ki szerint milyen közel járt az érintéshez. Hallotta James és Sirius pusmogását
is, hogy melyikük milyen állattá akar változni. Hallotta és ezegyszer egyik sem
érdekelte. Belépett a karámba, szíve hevesen dobogott, de felismerte: ez most
nem félelem. Ez most izgalom, mint hazaérkezni olyan helyre, ahol elfogadják.
Nagyot nyelt, apró lépésekkel elindult a szürke hippogriff felé. A háttérben
csacsogók idegesítették és zavarták. Csikócsőr felemelte fejét és Peterre
nézett. Orrlyukai tágultak és szűkültek, valamit nagyon szimatolt, figyelt a
hippogriff. Horkantott s megrázta fejét, bizonyára elege lett a mai
önmutogatásból.
- Jól van, Peter, ez nem fog most
sikerülni, úgy tűnik rossz napot választottam a kapcsolatteremtésre. Jövő héten
az egész csoport újrapróbálhatja. Kezdjen el hátrálni, kérem! – Ebshont hangja
higgadtan zendült föl háta mögül, de csipetnyi aggodalom érződött belőle. A
hippogriff még idegesebben horkantott a felnőtt hangra.
S Peter ekkor megértette, hogy ugyanaz
a dolog zavarja mindkettejüket. Nem kezdett el hátrálni, helyette lassan előhúzta
pálcáját talárjából és úgy, hogy a többiek ne láthassák elsuttogott egy
disaudio bűbájt. Csend lett. Áldott, békés csend körülötte és Csikócsőr körül.
Közös csendbuborékban álltak. Peter megnyalta szája szélét s tudván, nem hallja
senki varázsló, megvallotta szíve titkát.
- Annyira gyönyörű vagy. Annyira…
bárcsak… lehetne ugyanolyan lelkünk. Én akkor hippogriff szeretnék lenni,
semmiképp sem oroszlán.
Szavainak tán semmi értelme nem volt
sem a varázsló, sem a hippogriff világban, de ezeket mondta ki, mázsás súlytól
szabadítva meg lelkét, mi azóta gyötörte, hogy Remus Lupin átváltozását fel
kellett dolgoznia. Azóta féltette saját lelkét bármilyen testi átváltozástól.
Félt ezeddig. Félt, mert nem akart tépni, szaggatni, vért ízlelni. Félt és csak
egyetlen lény érthette meg ezt igazán. Aki előtt most letérdelt és mélyen,
mélyen fejet hajtott. Peter Pettigrew kis híján elsírta magát, mikor a karmos
mancsok keltette halk poroszkálás hangjára remegve felpillantott.
Sem Ebshont professzor, sem a
Griffendéles évfolyam nem jött rá arra soha, abban az évben miért csak egyetlen,
folyton bambuló, bátortalan és tutyimutyi fiút engedett a hátára ülni az ezüstszürke
tollbundás, veszélyt rejtő és tekintélykövetelő büszke hippogriff.
