Az ember legjobb barátja

Cím: Az ember legjobb barátja

Kulcs: Agyar, Draco Malfoy, kviddicspálya

Korhatár: nincs

Figyelmeztetések: enyhe OOC, SLASH, durva nyelvezet

Tartalom: Blaise segíteni próbál, de mellélő. Vagy mégsem? Agyar végre eszik egy jót, ráadásul talán még egy párt is összehoz. Rövid kis történet, amit senki ne vegyen komolyan, mert én sem tettem.

A szereplők és minden egyéb jog J.K. Rowlingot illeti.

Blaise Zambini teljes magabiztossággal állította magáról, hogy őt már az életben semmi nem lepheti meg. Az évek során sok mindent átélt már, sok olyan dolgot látott, amire nem reagálhatott másképp, csak egy hideg, esetleg ironikus, Draco Malfoytól eltanult „én ennél annyival jobb vagyok” mosollyal, minthogy pedig ezen élmények többségét éppen a fent említett szőke mardekárosnak köszönhette, így akár azt is mondhatnánk, hogy legjobb barátjaként munkahelyi követelmény volt mindent kommentár nélkül elviselni.

De azért mindenkinek az életében van egy pont, amikor már nem bírja tovább. Blaise-nél ez a pillanat egy átlagos keddi délután érkezett el, a közös hálótermük küszöbén állva.

Valójában nagyon régóta tudta, hogy Dracónak van egy súlyos titka, ami ha kiderül, visszafordíthatatlanul lerombolja gondosan felépített imidzsét. Az elsősök lökdösésével, a sárvérűek gúnyolásával, a jeges, gonosz félmosollyal egyszerűen nem fér össze, hogy az ember fia betegesen rajongjon legádázabb ellenségéért, a - Blaise szerint méltatlanul - híres Kis Túlélőért, őhatalmassága Harry Potterért.

Amikor barátjának először kicsúszott a száján egy óvatlan megjegyzés a griffendéles formás hátsójáról, ő humorral próbálta elütni a dolgot. Nem hitte, hogy komolyan kellene vennie Draco szavait, ezért aztán a rákövetkező napokban megállás nélkül ontotta az otromba poénokat és a gyengébbnél gyengébb szóvicceket (“- Megülnéd a seprűjét, mi?” “- Biztos nem véletlenül kis túlélő.”) Úgy tűnt, Draco egyáltalán nem vette a szívére a gúnyolódást, így Blaise meggondolatlan elszólásként könyvelte el ezt a kis incidenst, és nem foglalkozott vele többet. Meg aztán, nem mintha Malfoynak nem lett volna igaza, Harry Pottert tényleg megáldotta az anyatermészet meg a kviddicsedzések.

A következő alkalommal azonban már sokkal... direktebb jelzést kapott. Vagy legalábbis mondja bárki, hogy Dracónak csak véletlenül került a Tiniboszik magazik egyik példánya az ágya alá, ráadásul éppen az, amelyiknek fent nevezett griffendéles félistenünk pózol a címlapján. Blaise visszadugta az újságot pontosan oda, ahol találta, és inkább nem feszegette a témát.

Ez még olyasmi volt, amit le tudott nyelni, hanem amikor ezen a szép keddi napon arra érkezett vissza a hálótermükbe, hogy Draco magáról megfeledkezve félmeztelen Harry Potter-figurákat rajzolgat a bájitaltan-házidolgozatára, úgy döntött, itt az ideje A Beszélgetésnek. Egy pillanat alatt átgondolta, hogyan is kellene kezdenie, hogy ne nagyon idegesítse fel a szőke mardekárost.

- Ez meg mi a jó büdös franc? - tette fel legelső bölcs kérdését egy ehhez hasonló, cenzúrázatlan formában.

Draco Viktor Krum Vronszkij-műbukását megszégyenítő reflexekkel csapott a pergamenre és takarta le műalkotásait, de már késő volt.

- Draco, beszélnünk kell - vonta fel a szemöldökét Blaise, és leült a fiúval szemben a saját baldachinos ágyára.

- Nem, nem kell - jelentette ki roppant magabiztosan Draco. Komor arckifejezése láttán Blaise minden más esetben menekülőre fogta volna a dolgot, most viszont kicsit tompította a hatást az arcát színező két rózsaszín foltocska.

- Először is, ahhoz már tényleg nagyon hülyének kell lenni, hogy pont bájitaltan dolgozatra firkálj pornóképregényt Harry Potterrel a főszerepben. Egyenes út a pokolba, haver, Piton kicsinál, ha ezt meglátja.

Draco némán intett egyet a pálcájával, mire a rajzok nyomtalanul eltűntek a pergamenről.

- Teljesen odavagy Potterért - állapította meg Blaise, mire válaszul a fiú megforgatta a szemeit.

- Dehogy vagyok, az kellene még - ellenkezett meglehetősen gyengén.

- Hogy is magyarázzam? - tette fel magának színpadiasan a kérdést Blaise - Nincs értelme tagadni, Draco. Szerelmes vagy. Ennél feltűnőbb csak akkor lehetne a dolog, ha a pálcád kis, piros szívecskéket szórna.

- Ez a legnagyobb ostobaság, amit valaha hallottam - közölte egyszerűen Malfoy, és elegánsan felvonta az egyik szépen ívelt szemöldökét. - Pedig elég nagy a verseny.

- Szerintem beszélned kellene vele - erősködött tovább -, ez nem normális, amit most művelsz. Meg aztán ki tudja, szerintem még lenne is esélyed nála. Hallottam már pletykákat róla és Diggoryról is, állítólag a prefektusi fürdőben...

- Baromság - vágott közbe rögtön a tagadás nagymestere, majd ahogy egy előkelő, aranyvérű varázslóhoz illik, egyszerűen hátat fordított barátjának. Blaise terve, miszerint addig idegesíti, amíg ki nem bukik belőle az igazság, így megbukott.

Tudta, hogy az, amit ezután tett, aljas, meggondolatlan húzás volt, és ha Draco nem makacskodik ennyire, talán lett volna ideje ezen elgondolkodni, de abban a pillanatban már nem számított. Támadt egy ötlete, így előkapta a pálcáját, elsuttogta a varázsigét, amire szerinte a fiúnak a legnagyobb szüksége volt, majd sarkon fordult, és magára hagyta a mardekárost közös szobájukban.

Némán, kényelmes tempóban, de célirányosan rótta a Roxfort kacskaringós folyosóit, egyszer s mindenkorra elhatározva, hogy ha Draco nem képes rá, ő bizony tenni fog azért, hogy ezek ketten egymásra találjanak. Egy próbát mindenképpen megért, ráadásul a bűbáj - bár hirtelen felindulásból varázsolt - éppen kapóra jött körvonalazódó tervéhez. Elvileg, ha helyesen hajtják végre, ez a varázslat felszínre hozza a rejtett érzelmeket, Draco pedig ennél mélyebbre nem is rejthette volna Harry Potter iránt érzett kissé megalázó, zavarbaejtő, de - ismerjük be - teljesen érthető szerelmét.

Legalábbis nagyon remélte, hogy semmit nem rontott el, hiszen a mágiához erős koncentráció szükséges, ő pedig ennek eléggé híján volt, amikor pálcát rántott.

Rövid séta után megérkezett a Griffendél klubhelyiségének bejáratához, ahol szembetalálta magát a világ legrondább portréjával.

- Kérem a jelszót!

- Nem tudom a jelszót - ismerte be - Harry Potterrel kell beszélnem, most.

- Ha nincs jelszó, nincs belépés - jelentette ki az orrát ráncolva a Kövér Dáma.

Blaise gondolatban felkészítette magát egy kínos udvarlásra, hátha mégis be tudja hízelegni magát a klubhelyiségbe. Elővette legsármosabb mosolyát, amitől általában a Roxfort összes nőnemű tanulója eldobja a fehérneműjét, megbeszélte magával, hogy erről soha, senkinek nem beszél, aztán megszólalt:

- Nézze...

Ekkor azonban a portrélyuk kinyílt, és kimászott rajta egy elsősforma fiúcska. Blaise azonnal megragadta a talárját, hálát adva Merlinnek, amiért megmentette.

- Menj vissza és hozd ki nekem Harry Pottert - sziszegte a megszeppent griffendélesnek, mire az úgy iszkolt vissza a klubhelyiségbe, hogy majdnem felbukott hosszú talárjában.

Nem telt el két perc, és ismét kinyílt a portrélyuk, ezúttal személyesen a Kis Túlélő lépett ki rajta.

- Na végre - vakkantotta Blaise - Potter, beszélnünk kell.

- Ugyan miről? - kérdezte hitetlenkedve, bár kissé kíváncsian Harry.

- Bejön neked Draco?

- Zambini! - kerekedtek ki a szemei azonnal - Nem, dehogy!

- Érdekes, ő is ezt mondta. Biztos vagy benne? Egy kicsit sem? Cseppet sem izgatja a fantáziád a szőke haj, jeges szürke szemek, égető gyűlölet irántad? Nem?

- Muszáj ezt itt? És... ilyen hangosan? - Harry egyik lábáról a másikra állt, és feszengve nézett körbe, jár-e arra valaki.

- Igazán kár tagadnod, nem is ez a lényeg - legyintett Blaise, változatlan hangerővel folytatva mondókáját. - A kérdésem az lenne, hogy mi a francért nem teperted még le egy üres tanteremben vagy seprűtárolóban?

-Azért - adta fel a harcot Harry, és kissé ingerülten válaszolt -, mert nyilvánvaló, hogy a barátod semmilyen emberi érzelemre nem képes, én meg nem adok neki okot arra, hogy az egész iskola előtt megalázzon.

- Jogos - ismerte be Blaise - de azért én adnék neki egy esélyt. Csak gyere a kviddicspályára holnap délután, a Mardekár edzése után.

Harry gyanakodva kapta fel a fejét.

- Merlinre - forgatta a szemeit Blaise - az anyám életére, sőt a Sötét Nagyúréra esküszöm, nem trükk.

- Oké - bólintott rá kelletlenül, még mindig elég bizonytalanul a griffendéles fiú. - Ott leszek.

Alig fél óra múlva Blaise minden döntését, ami a bűbáj használatához vezetett, keservesen megbánta.

A hálótermükbe visszatérve ugyanis olyan látvány fogadta, ami jobban meglepte, mintha Draco kifaragta volna Harry életnagyságú szobrát egy kőtömbből. Malfoy ugyanis Blaise ágyán üldögélt, ölében pedig nem más pihentette a fejét, mint Agyar, Hagrid öreg kutyája, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy a lehető legnagyobb mennyiségű nyállal itassa át az ágyneműt.

- Draco! - csattant fel dühösen - Mi a halált keres ez a dög az ágyamban?

Malfoy úgy nézett rá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

- Az én ágyamba nyilván nem fekhet, összekoszolná a takarómat.

- Nyilván - vágta rá hitetlenkedve, de folytatni nem tudta.

- Egyébként meg ő nem egy dög, van neve, és értékelném, ha azon szólítanád. Igaz, Agyar? - Draco lenézett az ölében fekvő kutyára, és szeretetteljesen (“Draco Malfoy és a szeretet! Az évszázad poénja!”) megsimogatta a fejét.

- Igaz-e, Agyar, igaz-e... Blaise nem szeret téged, de ne is törődj vele, te egy nagyon szép kutya vagy, meg sem érdemel.

- Te szereted a kutyákat? - kérdezte Blaise, miután szörnyű magyarázatot talált Draco viselkedésére.

- Mindig szerettem volna egyet - jelentette ki a fiú, Agyar füle tövét vakargatva, aki csak elégedetten feküdt az ágyon. - Most pedig, amikor kimentem levegőzni, összefutottam ezzel a kis fickóval az udvaron, nem bírtam ki, muszáj volt behoznom ide, olyan aranyosan nézett rám, megsajnáltam! Biztos magányos lehet. Ugye, Agyar, magányos vagy, Hagrid nem törődik veled eleget, de én igen, te meg én legjobb barátok leszünk, ugye?

Blaise nem hitt a fülének. Draco szó szerint gügyögött a kutyának.

- Hé, én vagyok a legjobb barátod! - jegyezte meg sértődötten.

- Ugye nem leszel féltékeny rá? - nézett rá Draco gúnyos tekintettel.

- Leszednéd az ágyamról?

- Nem lehet, hová rakjam?

- Honnan tudjam, vidd vissza a félóriásnak, vagy maradjon a földön, mint minden normális háziállat!

- Szó sem lehet róla - rázta a fejét a szőke - Agyar nem fekhet a földre, legalább most az egyszer legyen jó dolga, ha már a vadember nem értékeli eléggé. - Azzal megfogta a kutyát, egy kicsit arrébbtolta, és úgy helyezkedett, hogy mellé tudjon feküdni. - Ma itt alszik velem.

Blaise nem látta értelmét tovább vitatkozni.

- Jó, akkor én meg a te ágyadba fekszem - közölte.

Nem akarta elhinni, hogy így mellélőtt a bűbájjal. Ahelyett, hogy Draco most ellenállhatatlan vágyat érezne Harry Potter meghódítására, egy kutyát babusgat az ágyában. Agyar láthatóan nagyon élvezte a királyi ellátást, kényelmesen elnyúlt Blaise takaróján, újabb és újabb nyálfoltokkal gazdagítva a drága anyagot.

Őszintén remélte, hogy másnap reggelre elmúlik a hatás, de természetesen nem volt ekkora szerencséje - arra ébredt, hogy Draco a kutyával játszik. Kerített egy megbűvölt labdát, ami az utolsó pillanatban mindig elpattant Agyar elől, így már reggel hat órakor rendkívül lelkesen, és nem utolsó sorban nagyon hangosan kergetőztek a szobában.

Láthatóan a kutya is nagyon megszerette a társaságot, ugyanis egész nap nem lehetett megszabadulni tőle. A dög - ahogy Blaise magában emlegette, de csak Draco távollétében, mert “a kis állatvédő talán még gondolatolvasó is” - elkísérte őket az óráikra, türelmesen várakozott a terem előtt, ebédidőben pedig Malfoy a talárja alatt csempészett neki akkora adag ennivalót, amit még képen sem látott az a kutya egész életében. Természetesen a sültet szintén Blaise ágyában ette meg.

- Jó kutya - dicsérte meg Draco már sokadjára Agyart, amikor különböző trükkökre tanította. Blaise ekkor már tizenkét és fél perce - számolta - várt az ajtóban.

- Draco! Kviddicsedzés, emlékszel még? Elkésünk.

- Agyar is jön.

- Mindjárt gondoltam.

Valóban, a vadkanfogó velük tartott, türelmesen végigülve az edzést, épp, hogy csak nem szurkolt Dracónak. Blaise már kezdte tényleg veszélyben érezni a legjobb barát pozícióját, de ha a bűbáj eddig kitartott, most már remélte, hogy az edzés végéig sem múlik el a hatása. Talán még valami jó is kisülhet belőle, ha Potter, ígéretéhez híven, felbukkan.

Blaise lepillantott a lelátók széléhez, ahol már ott várakozott Harry. Körbe-körbenézett, messziről látszott rajta, hogy igyekszik meghúzni magát, nehogy észrevegyék. Talán attól tartott, kémkedéssel vádolják majd, vagy mégis csak valamilyen mardekáros tréfa áldozata lesz.

A kutya mindeközben természetesen kiszúrta a bújkáló Harryt, és boldogan loholt oda hozzá, hogy üdvözölje, bő mennyiségű nyállal összekenve a griffendéles talárját.

- Szia Agyar - köszöntötte a fiú elmosolyodva, és az edzés végéig a kutya simogatásával foglalta el magát. Nagyobb meglepetés nem is érhette volna, amikor a Mardekár csapata levonult a pályáról, és Draco Malfoy, ahelyett, hogy az öltözőbe ment volna a többiekkel, egyből feléjük indult el.

Harry már a kopó életét féltette, előkészítette a pálcáját is, hogy megvédje szegény állatot, amikor Malfoy letérdelt a kutyához és simogatni, sőt ölelgetni kezdte.

- Hello, kishaver, viselkedtél, ugye? Kösz, hogy megvártál, nagyon okos kutya vagy - dicsérte, miközben Harry földbe gyökerezett lábakkal állt mellettük.

- Öhm - kezdte magabiztosan, mire a mardekáros felpillantott.

- Potter - pillantott fel meglepetten Draco, mint aki addig észre sem vette, hogy a másik ott van. - Mit keresel itt?

- Én...? Én csak...

- Harry csak azért jött - szólt közbe Blaise, aki a semmiből termett ott hirtelen mellettük -, hogy visszavigye a kutyát Hagridnak.

- Nem, még nem - tiltakozott Draco. - Olyan jól érzi magát nálam, még meg sem tanítottam, hogyan...

- Persze, értjük - vágott közbe a fiú - Megszeretted. - Küldött egy jelentőségteljes pillantást Harry felé - Te is csak ember vagy. - Még egy pillantás, aztán a griffendélesnek leesett a tantusz. - De Draco, nem a te kutyád, majd veszel egy sajátot.

- Esetleg - szólt közbe bátortalanul Harry - Még maradhatna egy kicsit. Elvihetnénk sétálni a tópartra... mármint, ha nem zavarok.

Draco egy ideig bizalmatlanul méregette a fiút, aztán bólintott. Még egy halvány mosolyt is megengedett magának, amire Harry egy szélesebbel válaszolt.

Blaise - két napon belül már sokadjára - hitetlenkedve nézett utánuk, ahogy hármasban távoztak.

- Ezt nem hiszem el - suttogta maga elé - Egy kibaszott kutya kellett hozzá.

Mese a pókról, aki túlélte...

Cím: Mese a pókról, aki túlélte…

Kulcs: Szárnyas Vadkan és Pansy Parkinson

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: nincs

Jognyilatkozat: Minden anyagi haszon J.K Rowlingot illeti, én csak kölcsönvettem a szereplőit, hogy a történetüket továbbgondoljam, és a hézagokat kitöltsem.

Tartalom: Valamikor, évekkel a Nagy Csata után, az öreg Pókapó enged unokái kérésének és hajlandó elmondani egy mesét. A történetben aztán felbukkan Harry Potter Roxfortja, ám a tarantula kicsiny világában inkább Lee, a gazdája, a Bal Vörös és a Jobb Vörös kap nagyobb szerepet. A mese végére talán mindenki belátja, hogy nem is olyan könnyű Lee Jordan első számú házikedvencének lenni.

* * *

- Nagypapa! Nagypapa! – sivalkodtak.

Egyszerre nyolc szájból hangzott fel a kiáltás, és mint mindig, most is neki kellett rendet és csendet teremtenie. A legakaratosabb most is Tar volt, aki visítva adott hangot a véleményének:

- Halljuk a mesét, nagypapa!

A többiek visszhangozva értettek vele egyet.

- A mesét, nagypapa! A mesét!

Aran izgatottan fészkelődött mellette, és ragyogó szemeit egyenesen rá szegezte. Pókapó megigazította a bal első lábát, feljebb tornászta a rágókáit, és belenézett az áhítatos, tükörfényes fekete gombszemekbe.

Milyen büszke volt az unokáira! Egytől-egyik remek kis zsiványok mind, igazán szép példányai a természetnek. Igaz, lehetnének többen is… A maga idejében ő egy fészekaljnyi fiúval ajándékozta meg az asszonyt… Ezek a mai fiatalok már a szaporításhoz sem értenek.

Pókapó megköszörülte a torkát, így egyből elhallgatott a sok rágóka, amit idáig hangosan csattogtattak a fiatalok.

- Emlékeztek még hogyan is kezdődik a történet? Hiszen már sokszor elmeséltem nektek… - fogott bele rekedt hangon.

- Igen, nagypapa! – vágott közbe izgatottan Tul. – Amikor még kis pók voltál egy dobozban utaztál…

-… és a testvéreiddel együtt betettek valami átlátszó helyre! – Ula sipítása kivált a többiekétől.

- És a Jobb Vörös elnevezett Superbumm-nak!

- A Bal Vörös meg majdnem felrobbantotta a csáprágóidat!

Raa hangját hangosan lepisszegték a többiek. Hiszen az sokkal később volt! Antu szemrehányóan nézett a húgára. Mit kotnyeleskedik bele? Hagyja beszélni a nagypapát. Ingerülten csípte meg a potrohát. Raa sem volt rest; rögtön visszacsípett, de a rágója Tulát találta el.

A legkisebb póknövendék hangosan szipogni kezdett.

Pókapó tudta, hogy hamarosan kitör a veszekedés és a hiszti, ha nem kezdi el a történetet. Megköszörülte hát ismét a torkát.

- Azon az esős napon minden olyan szürkének tűnt. Még a pára is az ablaküvegen, amit a hatalmas üvegfalú medencénkből nézhettünk a testvéreimmel – fogott bele.

A kispókok között egyszerre csend lett. Feszült figyelemmel függesztették csáprágóikat a nagyapjukra.

- Éppen pár perccel azelőtt fogyasztottam el egy jó, kövér tücsköt, mielőtt az a család belépett volna az ajtón…

*

- Hékás, menj arrébb, nem férek el a lábaidtól!

Már megint ő.

A fekete, fiatal tarantula felsóhajtott, és odébb mászott. Már hatodszorra követel magának helyet a legidősebb bátyja, és ő mindig kénytelen arrébb menni, hacsak nem akarja beérni egy lábbal kevesebbel.

Ekkor szólalt meg a kiscsengő a bolt ajtaja fölött.

A fiatal tarantula az üvegfalhoz araszolt, és nekinyomta a szemeit. Egy férfit látott, aki felhúzott orral nézelődött körbe a boltban, miközben hosszúkás arcát betöltötte valami fennkölt gőg. Keze egy kislány vállán nyugodott, akinek szakasztott olyan arckifejezése volt, mint az apjának.

Az egyedüli értelmes egyednek a hátuk mögött lévő kisfiú tűnt, aki csillogó szemekkel nézelődött a kirakott sok állat között.

- Apa, nézd! Ott van egy gőte! Azt akarom hazavinni!

Az apa az égnek emelte a tekintetét.

- Elhiszem, Derek, de most hagyd Pansyt választani. Te már tavalyelőtt kaptál egy baglyot.

- De az olyan lassú! – fintorgott a kisfiú. – Odaadom Pansynek, te meg veszel nekem egy másik állatot.

- Nem kell a baglyod! – jelentette ki gőgösen a húga. – Sajátot akarok.

- És meg is kapod, szívecském, csak válassz egyet – felelt rá az apa.

A Derek nevű fiú láthatóan nem törődött a húgával, mindig ő akart a középpontban lenni.

A rókaképű kislány egyértelműen a baglyokhoz húzott, a fiatal tarantula látta a szemében, hogy csakis azt akar.

Azok a szárnyas jószágok mindig is jól fogytak… A fekete pók tudta, hogy ő is egy a sok állat közül, amik a kutyának nem kellenek. A Pansy nevű kislány választ majd egy tollas rémséget, aki zajos, akár egy csikorgó kerti kút, aztán már el is tűnik a csengőszóval együtt. Valamiért mindenki azokat viszi. A többi állatot észre sem veszik. Pedig ők is itt vannak. Neki például sokkal szebb szemei vannak, mint annak a sárga, rikácsoló példánynak, amire a kislány rámutatott…

Mindig ez van. Már unta az egészet, mégis mindig végig kellett néznie.

Bár inkább ez az üvegfalu medence, a testvérei örökös piszkálódása, mint ez a család. Se a felhúzott orrú apa, se az ugyanolyan képű kislány, sőt még az a…

- Hé!! Ezt nézd meg, Pansy! Ez lesz a te állatod! – A Derek nevű kisfiú csúfondáros mosollyal emelte fel a felső üveget, és nyúlt bele a pókokkal teli üveges terráriumba. Sikerült is kifognia egyet.

Történetesen őt. A fiatal tarantula kapálózott és rémisztően csattogtatta a rágókáit, de mindhiába. A fiú erős szorítása nem engedett.

Tévedett. Ez az emberi egyed egyáltalán nem értelmes.

Pár méter a levegőben, és hirtelen rá került valami meleg dologra.

- ÁÁÁÁÁÁ!!! – hallott egy sikítást.

- Ugyan, Pansy, az csak egy pók! – röhögött a kisfiú, és a tarantula már csak azt vette észre, hogy enged a szorítás, és ő a kislány mellkasán csücsül. Persze, ha már ott volt, megpróbálta megkedveltetni magát, hát ha… Hiszen lehet, hogy megveszik, ha már ráterelődött a figyelem. Bár a rókaképű kislány nem tűnik éppen pókbarátnak…

- APAAAAAAA!! – sikítozta a kislány, és megpróbálta lerázni magáról a hatalmas tarantulát.

Közben a bátyja a hasát fogta a nevetéstől.

Az apa lekapott egy könyvet a pultról. A fiatal tarantula közben megpróbálta megmutatni a kislánynak a szép szemeit, ha már ilyen közel kerültek egymáshoz, ám a kislány annál jobban sikítozott, minél feljebb mászott. Vajon miért? Hiszen a lábai csak egy kicsit csiklandoznak. Csípni esze ágában sem volt, hiszen lehet, hogy ő lesz a gazdája…

Egy hatalmas ütés, és a tarantula lekerült a földre, jócskán megütve a fejét. Az apa bevetette ellene a könyvet és sikeresen lerepítette a bolt talajára.

- Na de kérem! – sápítozott a bolti eladó, akit a fiatal tarantula roppantmód kedvelt, hiszen illatos keze volt és mindig hozott ennivalót. Jó, kövér és szaftos tücsköket… meg ki tudja még milyen csemegéket.

- Ez a pók közveszélyes! – kiabálta az apa. – Megcsípte az én Pansymet!

- Igen, minden állat veszélyes, ha nem tudnak vele bánni – közölte az eladó. – De csípésről szó sincs…

De az apa csak mondta és mondta, az eladó pedig fáradtan válaszolgatott neki, próbálva meggyőzni róla, hogy a fiatal tarantulák még nem veszélyesek, kifejezetten békés jószágok, és nem túl nagy igényűek.

- Egy egy szörnyeteg! – sipítozta sírva a rókaképű kislány, és rámutatott a földre, egyenesen rá, a fiatal tarantulára.

Ő megmozdulni is képtelen volt, hiszen eléggé fájt az ütés, és immár világossá vált a számára, hogy nem fogják megvenni.

Sőt…

- Szívesen rátaposok, ha akarod, hugica… - érkezett meg a röhögő kisfiú, és hatalmas fölé magasodó talpa láttán a tarantula jobbnak látta eliszkolni. Egyenesen az ajtó felé vette az irányt, ami most a csengettyű kíséretében újra kitárult.

Mindenhol jobb, mint itt, ahol rá akarnak taposni! Mászott, ahogy bírt, fürgén szedve négy pár lábát.

- Lee, siess, válaszd ki az új baglyot, aztán már itt sem vagyunk… Apádnak még be kell ugornia a Czikornyai és Patzába!

Négy láb érkezett meg, az egyik pár egy nőhöz, a másik egy kisfiúhoz tartozott, aki első látásra ugyanolyan veszélyesnek látszott, mint a boltban lévő példány. Még pár lépés és ő tényleg egy cipő alatt végzi…

De a Lee-nek nevezett kisfiú megtorpant, és felettébb unott arccal kezdte el fürkészni a baglyok rúdon ülő, huhogó példányait.

Közben a fiatal tarantula megpillantotta a szabadság útját. A nyitott ajtót a nő és a fiú mögött.

- Meglóg! – kiáltott fel ebben a percben a rókaképű kislány bátyja, és a fekete pók már hallotta is a döngő lépteket, amivel odamasírozik hozzá.

DONG! A bejárati ajtó becsapódott, a fény megszűnt. A tarantula éktelen visításba kezdett, hiszen immár nem látta a szabadság útját, csak a felé talpaló cipőtalpakat. Fürgén szedte picike lábait, de tudta, hogy nincs menekvés… Egyenesen ott végzi, kilapítva a gonosz fiú lába alatt.

Ekkor bekerült a képbe egy nadrágszár. A fiatal tarantula csak pislogott, de élt a lehetőséggel. Lehet, hogy hiba volt… hiszen ugyanúgy le fogják söpörni, vagy, ami még rosszabb, talán rácsapnak valami kemény tárggyal, és nem lesz olyan szerencséje, mint az előbb. De így legalább időt nyer. Minden jobb, mint egy koszos cipő alatt végezni.

Villámgyorsan feljebb mászott, egyenesen rá a pólóra, és farkasszemet nézett az előbb belépő, göndör hajú kisfiúval. Az csak meglepetten pislogott vissza a nyolc csillogó szembe.

- Hé, öcsi! – szólalt meg a Derek nevű. – Csak maradj úgy, majd leütöm rólad!

És már hozta is a kérdéses könyvkötetet.

A fekete pók érezte, hogy puha kezek nyúlnak a potroha alá, és megragadják.

- De király! Ezt vesszük meg, anya! – fordult meg a Lee nevű kisfiú egy hatalmas vigyorral, és felmutatta a kezében tartott tarantulát.

Közben arra is volt gondja, hogy kigáncsolja a felé csörtető, könyvvel felszerelkezett Derek nevű fiút.

Az anya felsóhajtott, és a fejét fogta.

- Rendben Lee, de te mutatod meg apádnak.

- Ez már az én pókom, öcsi! Úgyhogy szállj le róla! – hajolt le a Lee nevű fiú a padlón heverő társához. Nagy vigyorral az arcán, a tarantulával a kezében, elmasírozott a döbbent arcú fiú mellett, hogy az anyjával együtt kifizessék az állatot.

A fiatal tarantula el sem hitte, hogy milyen szerencséje volt. Kikerült az üvegfalú medencéből, és bekerült egy házba, ahol szabadon garázdálkodhatott. Hamar megtanulta, hogy a Lee nevű fiú, immár a gazdája, és eszében sincs cipőtalpakkal fenyegetni.

*

- Fú, nagyapa, majdnem rád tapostak! – szipogta a kis Tula.

- Dehogy, simán visszacsípett volna! – sipította Aran, és fenyegetően csattogtatta a rágókáit. – Igaz, nagyapa?

Pókapó csak mosolygott.

- És aztán mi történt? – furakodott oda hozzá Tar. – A Bal Vörösről akarok hallani!

- Én meg a Jobb Vörösről! – Raa hangja hangzott fel.

Pókapó bekapott egy mellette heverő, elkábított rovart, hogy csillapítsa az éhségét, és megült a hálója közepén. A fiatalok követték a példáját.

- De mikor ismerted meg a nagymamát? – Tula fekete cipőgombszemei szokatlanul fényesen ragyogtak.

- Türelem, mindjárt megérkezünk oda is – bólogatott Pókapó. – Szóval hol is tartottam? Á, igen, tudom már. A Lee nevű kisfiú, aki megmentett… Nemsokára elérkezett a napja, amikor nagy utat tettem meg észak felé…

*

A fekete tarantula tudta, hogy különleges nap lesz a mai. Hiszen mindenki izgatottan rohangászott a házban, aztán őt is dobozba rakták.

- Ne félj, a vonaton kiengedlek – suttogta bele Lee a nyílásba. – Megyek, anya! – kiáltott aztán jóval hangosabban.

A fiú rohant lefelé a lépcsőn, ő pedig zötykölődött és folyton odaütődött a doboz falának. Sötét volt és roppant kényelmetlen.

Lehet, hogy elszundított, mert egyszer csak arra ébredt, hogy már nem mozog a doboza, és izgatott gyerekhangok hangzanak fel körülötte.

Egyszer csak nyílt a doboz fedele, és ő egy perce elvakult a nagy világosságtól. Á, végre! Már azt hitte, hogy örökké ebben a dobozban kell kuksolnia. Teljesen elgémberedtek a lábai.

Fogta magát, és a nyíláson keresztül kidugta az egyiket. Húú, de jól esik egy kicsit megmozgatni…

Izgatott sikolyok és lelkes tapsikolás hangzott fel mellette. Kíváncsi szemek követték figyelemmel minden mozdulatát.

De a legfurcsább az volt, hogy ezek a gyerekek nem akartak rátaposni. Csak csodálták és álmélkodtak, sőt valaki még meg is merte simogatni a hátát. Valaki meg a lábát fogdosta meg.

Lee büszke hangja hangzott fel.

- Ugye milyen nagy? A legszebb tarantula a világon.

A tarantula igazán meghatódott, hiszen Lee róla beszélt. Ő a legszebb? Egyből nedv csordogált a szemeiből. Ilyen még sosem történt vele, csak akkor, amikor idősebbik bátyja belecsípett a potrohába.

Újabb sötétség, és ő már megint a dobozban volt, lábastul, mindenestül. Eldönthetné már a fiú, hogy kiengedi vagy sem.

- Van már neve, Lee? – hallatszott egy fiú izgatott hangja.

- Hm… ezen még nem gondolkoztam. Milyen név illene rá?

- Engedd ki, hadd lássuk! – szólalt meg egy másik hang.

Immár nem mozgott semmi, csak egy enyhe ringatást érzett. Lehet, hogy elindultak arra a nagy útra?

A doboz fedele ekkor lekerült, és ő végre kimászhatott.

- Azta! – A tarantula érezte, hogy rárakják egy nadrágra, és egy vörös hajú, csillogó szemű egyén hajol fölé.

- Fúúú… nagyobb, mint az öklöm. Azt hallottam, hogy az ilyen tarantulák bazinagyok lesznek és elélnek akár húsz évig is. Lehetne a neve Superbumm. – Valaki ismét fölé hajolt, és a pók megdöbbenve látta, hogy a másiknak is vörös a haja, sőt ugyanúgy néz ki, mint az előbbi fiú.

Rögtön el is nevezte őket Bal Vörösnek és Jobb Vörösnek.

- Szerinted milyen hosszú a lába, ha kinyújtja? – kérdezte az egyik.

- Nézzük meg!

Azzal az egyik az egyik oldalról, a másik a másik oldalról kezdte el húzni, mindaddig, amíg teljesen ki nem nyújtották két lábát. Roppant kényelmetlen volt. És hamarosan rá kellett jönnie, hogy ez még nem is volt olyan veszélyes dolog. A Jobb Vörös és Bal Vörös tudott ennél jobbat is.

Mondjuk ott volt a tűzijáték esete évekkel később…

- Figyelj, ezt begyújtjuk, és olyan ramazuri lesz, hogy csak na! Hozzávesszük még azokat, amiket kifejlesztettünk…

- Várj már, Fred, előbb ki kellene próbálnunk, hogy valóban szállnak-e!

A tarantula kinyújtóztatta a tagjait. Roppant kellemes volt.

Lee éppen a pókja hasát vakargatta egy pálcával, amikor a Bal Vörös és a Jobb Vörös egyszer csak bevágódott a mindenki által csak klubhelyiségnek nevezett helyre, és lehuppantak melléjük.

- Te Lee, ma beindítjuk a tűzijáték projektet! Befűtünk Umbridge-nek.

- Csak előbb ki kéne próbálni, hogy működnek-e a rakéták.

- Oké, benne vagyok! – válaszolt Lee, és felrakta a tarantulát az asztalra.

- Kezdhetnénk mondjuk… most - vigyorgott a Bal Vörös. – Szerintem Superbumm is élvezné az előadást.

Azzal a fiú megbökdöste a tarantula potrohát egy kisebb tárggyal. A többiek rakétának nevezték.

Később maga sem értette, hogyan, de hirtelen felkerült az egyik ilyen dologra. Már javában zajlottak a füstölgő, zajos és fénylő dolgok a helyiségben, de eddig sikeresen kikerülte őket.

- Te Lee, megreptethetnénk a pókodat is! – Az egyik vörös hajú kópé roppant nagy vigyort eresztett meg a nyugodtan pihenő tarantula felé.

- Nem hiszem, hogy örülne neki – vágott fancsali képet Lee.

- Ugyan már, csak itt a klubhelyiségben – kapta fel a Bal Vörös a tarantulát.

- Oké – villantott fel Lee is egy mosolyt.

A visítását meg sem hallották a nagy zajban. Később meg már azért visított, mert élvezte a száguldást. Ő volt az első repülő pók!

De aztán…

- Hopp! Az ablak nyitva van!

- Lee! Superbumm az ablak felé tart a rakétán! – ordította a Jobb Vörös.

- Fogd meg, George!

- Csináld te, Fred!

Az eredmény az lett, hogy kiszáguldott az ablakon, miközben hosszú, szőrős lábaival szorosan markolta a potroha között lévő tüzes rakétát. A Bal Vörös és a Jobb Vörös már hiába kapott utána.

Át az ablakon, a szomszédos erdő hatalmas fái felé száguldva, fogalma sem volt, hogy hogy ér majd földet. De egyszer csak érezte, hogy belecsapódott valami kemény valaminek, és lerepült a rakétáról.

Ám az aggasztó nem az volt, hogy nem tudta, hol van.

Hanem az, hogy ugyanolyan szemek meredtek vissza rá, mint az övéi, csak sokkal rémisztőbbek. És fenyegetően közeledtek, feltárva hatalmas csáprágóikat. És sokan voltak. Nagyon sokan.

A tarantula tudta, hogy ő sem egy kis példány. Egyszer alkalma volt a tükörben is szemrevételeznie saját magát, miközben Lee ágyán mászott. De a túlerővel szemben semmi esélyt nem látott.

- Ki vagy idegen?

- Mit keresel itt a mi területünkön?

- A Tiltott Rengeteg a mi fészkünk!

- Tűnés!

A Superbumm-nak elkeresztelt pók tudta, hogy el kell húznia a csíkot minél hamarabb.

- Miért kell minden erre tévedőt felfalni? – hallott meg egy hangot, amely messze kivált a többitől hangos sipításában, és egyenesen a leghatalmasabb pókhoz szólt. A fészek urához, aki egy faágról nézett le a többiekre.

- Tula! Már megint a védelmedbe veszel valakit? – szólalt meg a tömegből valaki.

- Emlékezz, hogy hogy végezte a múltkori védenced! – röhögött fel egy másik pók.

- Tudom, felfaltad! – A Tula nevű nősténypók előre araszolt, és fenyegető mozdulatot tett a társa felé.

A fekete tarantula kihasználta a cseppnyi időt, amíg nem figyeltek rá, és villámgyors hátraarcot csinált. Nyolc lábain úgy futott, ahogy még soha. Igaz, hogy az a póklány nem volt egy rossz példány, sőt, ha egy másik helyen lennének, még a híres póktáncot is eljárná neki, de ez most nem az az idő!

Végre, több órányi veszett rohanás után, kiért az erdőből.

Egy hatalmas kastély magasodott előtte, és neki halvány fogalma sem volt róla, hogy hogyan fogja megtalálni a gazdáját ebben a gigászi épületben. Nekiállt, hogy megmássza az előtte magasodó dombot, amikor beszélgetés hangjaira lett figyelmes.

- Nyugi, Lee, szerzünk neked egy másik pókot!

- Bizony! Hagridnak egy egész gyűjteménye van a Tiltott Rengetegben! Majd megkérjük Harryt, hogy legközelebb hozzon magával egyet, ha már úgyis mindig ott kötnek ki Ronnal.

- Nekünk túl kockázatos lenne arra menni. Frics folyton a nyomunkban jár, ha arrafelé kószálunk.

- Ja, mert ti mindig arrafelé kószáltok – hallotta meg a pók azt a hangot, aminek most mindennél jobban tudott örülni.

Ez Lee, a gazdája!

Utolsó erejét megfeszítve rohant szőrős lábain, és visítva mászott fel az első nadrágra, amit meglátott.

- Hé, ez Superbumm! – álmélkodott a Bal Vörös, amikor a fekete tarantula sikeresen megpihent a vállán.

- Az ám, ez ő! – vigyorgott Lee, és lekapta a pókot George dzsekijéről. – Kész túlélő! Egy lába sem görbült!

- Ritka szerencsés vagy, tudod-e? – dugta közelebb a képét a Jobb Vörös. – De legközelebb ne kószálj el, mert Lee nem éli túl.

A fekete tarantula szívesen javasolta volna, hogy legközelebb talán ne ültessék egy lángoló rakétára, de csak pihegve fújtatott a gazdája tenyerén.

- Kár, hogy McGalagony berekesztette a tűzijáték bemutatót – vágott csalódott képet a Bal Vörös.

- Nem baj, lemegyünk Roxmortsba, úgyis kell még rakéta a készletünkbe.

Lee belepakolta egy frissen elővarázsolt dobozba, és a tarantula megint arra eszmélt, hogy ismét úton van.

*

- Milyen volt a rakétán utazni, nagypapa? – kérdezte Aran.

- Nagyon féltél a sok idegen póktól? – sivította Tar.

- Féltem tőlük, mert sokan voltak – válaszolta a Pókapó.

Lehunyta a szemeit. Már kezdett elfáradni a nagy mesélésben. De az unokái még egyáltalán nem akartak aludni. Izgatottak voltak, pedig már jó párszor hallották ezt a történetet.

- De egyenként biztos legyőzted volna őket – harciaskodott Antu. – Hiszen nem volt nálad délcegebb pók akkoriban… A nagymama mondja ezt mindig.

- És mi lett azzal a póklánnyal, nagypapa? Találkoztál vele újra? – kérdezte Ula.

- Bizony, hogy találkoztam - bólogatott Pókapó. Fényes, fekete, nyolc szeme csak úgy csillogott, ahogy visszamerült az emlékeibe. - Az Emberek Nagy Csatája idején láttam viszont…

*

Az egész kastély felbolydult. Az emberek ide-oda rohangásztak, kőtörmelékek záporoztak, de ő csak futott és futott. Lee szabadon engedte…

Valamiért mégsem örült ennek. Folyton a gazdáját kereste, aki eltűnt a pálcát használók között.

- Nyomás! Legalább te juss ki innen! – mondta pár órával ezelőtt a gazdája. A doboz eltűnt, eltűnt a Jobb Vörös és a Bal Vörös, és eltűnt Lee is.

Az első gondolata az volt, hogy végre visszamehet abba az erdőbe és eljárhatja a póktáncot annak a csinos nősténynek, de aztán meglátta őket… Azokat a pókokat, akik egykor fel akarták falni. Most mindegyik a nagy kastély támadta, ahol ő is volt. Tényleg az lenne a leghelyesebb, ha most elmenekülne? És Lee? Hagyja magára?

Superbumm döntött.

Elindult oda, ahol a leghangosabban durrogtak a varázspálcák, és a legtöbb pók igyekezett felfelé a falon keresztül. Villámgyorsan futott szőrős lábain.

Az eltelt évek alatt jócskán megnőtt. Lee-nek be kellett szereznie egy másik dobozt. Még emlékezett rá, hogy először milyen kényelmetlen volt megszoknia azt az új szagot. De aztán rájött, hogy most már kényelmesen ki tud nyújtózkodni, és még hálót szőni is van helye.

Ott a gazdája!

A fekete tarantula végre kiszúrta magának Lee-t, aki felé épp fenyegetően tartott egy fekete csuklyás alak. Itt a nagy lehetőség, hogy megmutassa ki ő!

Az álarcosnak már nem volt ideje használnia a pálcáját. A fekete tarantula villámgyorsan elérte a nyakát, és belecsípett. Sajnos, tudta magáról, hogy nem tud mérget kilőni, de ez akkor is elég volt.

- ÁÁÁÁ! – Az alak szabályos pánikrohamot kapott, amikor meglátta őt. Igazán kár. Pedig még a szép szemeit is megmutatta neki. Ő sem értékeli, ahogy annak idején az a rókaképű kislány.

- Superbumm? – pislogott Lee a pók láttán, de közben kénytelen volt lebukni a felé záporozó átkok elől.

A csuklyás férfinek sikerült leráznia a fekete pókot, amitől az majdnem két métert repült.

A tarantula feltápászkodott. Az egyik lába letört az eséstől. Roppant vonzó látvány lehetett. És a legnagyobb ijedségére nem volt egyedül. A falon felszaladó pókok immár behatoltak a kastélyba.

Azonban a felette álló, és a csáprágóit ingerülten csattogtató nőstény hangja szokatlanul ismerős volt.

- Te? – kérdezte egy sivító hang.

- Te vagy az a póklány… az erdőből – csodálkozott rá a tarantula az ismerős szemekre.

- Tula vagyok, és azért jöttem, hogy elfoglaljuk ezt a kastélyt.

- Miért?

- Mit miért? – kérdezte fenyegetően a póklány.

- Miért akarjátok elfoglalni ezt a kastélyt? Hiszen az erdőben laktok.

Tula csak pislogott rá, és már nem is lóbálta olyan fenyegetően a csáprágóit. A fekete tarantula látta, hogy szép, hosszú lábaival most türelmetlenül toporog.

- Aragog nagypapa is ezt mondta, de a testvéreimmel nem lehet bírni. Ők mindenképp csatlakozni akartak azokhoz az emberekhez, akik felverték őket.

Tula fényes szemei most a tarantula csonka lábát vizslatták.

- Nagyon fáj?

- Majd visszanő.

A tarantula megpróbálta mozgatni a többi lábát. Egész jól ment.

- Te miért vagy itt? – kérdezte tőle a nőstény, szokatlanul szelíden.

A fekete pók kinyújtotta egyik lábát, és a varázspálcás Lee-re mutatott.

- Mert a gazdám itt van.

Tula fürkészve méregette.

A Superbumm-nak nevezett pók egy másodpercre attól tartott, hogy mindjárt felfalják. Hiszen a nőstény szokatlanul közel araszolt hozzá.

- Tudsz táncolni? – kérdezte hirtelen Tula.

És a fekete tarantula úgy táncolt, mintha az élete múlna rajta. Mert hát az is múlott. Később kiderült, hogy a nőstény csak azért nem falta fel akkor, mert olyan elragadónak találta a hét lábbal előadott párzási táncot. Hiszen Tula már csak ilyen volt… Vonzódott a sérült védenceihez.

A fekete tarantula ezután könnyebb szívvel hagyta ott az otthonául nevezett kastélyt. Ám a Tiltott Rengetegbe nem tért vissza, még a Nagy Csata után sem. Pedig ott igencsak megcsappant a pókállomány.

*

- Nagypapa! Még egyszer!

- Mondd el még egyszer! – harsant ismételten a kispókok hangja.

- Nem, mára elég volt! – jelentette ki Pókapó. – Mindenki szője meg a hálóját, és nyomás aludni!

A kis pókok csalódott sóhajokkal fordultak el.

- Már megint arról meséltél nekik, ahogy megismerkedtünk? – araszolt hozzá közelebb Tula.

- Ha egyszer mindig ezt akarják hallani… - A fekete tarantula, aki volt már Superbumm is, na meg Lee Jordan tarantulája, csillogó fekete gombszemeit az asszonyára szegezte.

Kinyújtóztatta hosszú, szőrős lábait, és kényelmesen befészkelte magát a hálója közepébe. Egész otthonos lett ez a kis pókhajlék…

A jövő héten meg elviszi az egyik unokáját Lee-nek. Egykori gazdája fia ugyanis épp nagy útra készül. Azzal a rázkódó valamivel fog utazni. Talán hasznát veszi majd egy póknak…

- Te Aberforth, mi ez a motozás a padláson? Folyton hallom, amikor csend van…

Neville Longbottom, a Roxfort gyógynövénytan tanára megtörölte a száját a lehúzott vajsör után.

Mindig meglátogatta az öreg Ab-et a Szárnyas Vadkanban, ha alkalma adódott rá, aztán elmerengtek a régi, szép időkön egy pohár vajsör, vagy valami erősebb társaságában. Aberforth Dumbledore nem volt valami kellemes társaság, mert örökké mogorva volt, és beszélni sem szeretett, de Neville beszélt helyette. Beszélt Harry Potterről, a Weasleykről, és arról, hogy épp eljegyezte a menyasszonyát.

- Ne is mondd, Longbottom, ne is mondd! – csapott az asztalra ingerülten a Szárnyas Vadkan kocsmárosa. -  Egy egész póktanya van odafent! Beköltöztek ide azok a nyavalyás pókok! Mindig mondtam, hogy csak kárt csináltál nekem, amikor megnyitottam miattad azt az átjárót a kastélyba…

Egy macska krónikája

Cím: Egy macska krónikája

Kulcs: Potterék macskája, Minerva McGalagony, Hagrid tökágyása   

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: gyilkosság, szereplő halála

Jognyilatkozat: A jogok J.K. Rowlingot illetik, és nem származik anyagi hasznom a történetből.

Tartalom: Potterék macskájának rögös életútja születésétől egészen addig a napig, amikor a Potter-házaspár az életét vesztette.

Bevezetés

Ha tudnátok, miken mentem keresztül. Közel sem volt szokványos az életutam, így a végéhez érve talán jobb lesz kicsit visszatekinteni. Nem voltam soha központi figura, nem csináltam nagy tetteket, nem vagyok híres. Azonban olyan dolgokat tapasztaltam és láttam, amiket egyszerűen nem tudok csak úgy magamban tartani. Szerencsére, van egy társam, akinek a segítségével a történetem nem marad titokban.

1978 szeptemberében láttam meg a napvilágot, öt testvéremmel együtt. Kicsit bosszantó volt eleinte, hogy éreztem, hogy élek, lélegzem és éreztem a végtagjaimat, de nem láttam semmit. Anyám nagyon jól bánt velünk, az első három napban nem is nagyon mozdult mellőlünk, utána persze, neki is elő kellett teremtenie valahonnan a gyomrába valót, hiszen akkor nem tudott volna táplálni minket az élethez szükséges anyatejjel. A vakon töltött napok nem voltak éppen életem legjobbjai, sosem tudtam, hogy éjszaka van vagy nappal, persze olyan fiatalon még nem is tudtam, hogy voltaképpen mit is jelentenek ezek. Nem tudom pontosan, mikor nyílt ki a szemem, de az nagyon szép volt. Kinyitottam, és a távolban egy kastély körvonalait láttam. Feltűnt azonban más is. Egy igencsak nagynak mondható kunyhó közelében születtünk. Nem volt más mellettünk, csak tök mindenhol. Persze, nagyon is kényelmes volt a mi kis helyünk, egy hatalmas kosárnak mondható tárgyban feküdtünk, amit a sok pokróc tett kényelmesebbé. Ekkor hallottam, hogy kicsapódik a kunyhó ajtaja és valaki kijön. Furcsa egy teremtés volt, annyi bizonyos. Hatalmas volt, nem sokat jegyeztem meg belőle, de a barna mellényét és az arcát borító fekete szőrt igen.

- De kis édesek, már kinyitották a szemüket. – mosolygott az illető. – Dumbledore is jrt már nálatok, aranyoskáim. Egyedül azt sajnálom, hogy el kell majd mennetek innen.

Nem igazán fogtam fel, miket is mond a hatalmas kolosszus, persze, nem is nagyon érdekelt. Nagyon szép volt maga a táj, a kastély gyönyörű volt, csillogott a Nap, azonban a mögöttünk lévő erdő teljesen sötét volt. Eleinte nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, a későbbiekben azonban kiderült, hogy igencsak nagy jelentősége van.

Pár hónappal később

Az addigi életem egy kastély közelében zajlott, tökök között. Anyám mindig a legjobbat akarta nekünk, megtanultuk a vadászat mesterségét, habár én még egy kisebb madárnál nagyobb állatot nem ejtettem el. Anya szerint nem is kellett még, az ő szavaival élve, még nyitott könyv a világ. A barna mellényes, szőrös arcú lény is mindennap meglátogatott minket, hozott ennivalót vagy éppen tejet. Akkoriban már le voltunk szokva az anyatejről, már erősek voltak a fogaink is, szilárd ételt kaptunk, ami egyrészt nagyon is ízletes volt, másrészt sajnos még az új fogakkal picit gondot okozott a megrágása, de megoldottuk.  

Szerettem azt a helyet, valahogy olyan varázslatos volt minden. Mint a mesékben. Itt elhittem azt, hogy szép az élet, ha mindent az én szájízem szerint csinálok. A fiatalkori napjaimról nem lehet különösebben elmondani, hogy izgalmasak lettek volna. Általában nappal aludtunk, este pedig játszottunk vagy éppen vadásztunk. A közeli erdőnek csak a szélén jártunk, anya megtiltotta, hogy bemenjünk oda. Nagyon sötét volt ott, még akkor is, ha kint sütött a nap. Boldog voltam, azt kell mondanom. Mindenem megvolt, amit szerettem volna, a testvéreimmel jól kijöttünk, picit a kastélyhoz is közelebb mentünk. Meglepett, mikor láttam, hogy mindenki ugyanolyan ruhában van szinte és mindenkinek volt a nyakán ilyen huroknak nevezhető valami. Valakinek zöld volt, vagy éppen narancssárga, de volt kék és piros is. Jól elvoltunk, szép korszak volt. Egy napon azonban minden megváltozott.

Egyik délután a nagy óriás könnyek között jött ki a kunyhójából. 6 doboz volt nála, nyilván nekem és a testvéreimnek. Nem értettük pontosan, mit akarnak csinálni velünk. Próbáltam elbújni egy bokor mögé, de az óriás keze gyorsabb volt. A doboz belsejében találtam magam, az oldalán voltak lyukak, így hála a jó égnek, kaptam levegőt. Akkor tudatosult bennem, hogy elvisznek. Még hallottam anyám felháborodott nyávogását, épp próbáltam válaszolni neki, de vittek. 

- Minerva, legyen óvatos az úton, a kicsik még aligha voltak levegőben – mondta egy szürke ruhás, hosszú süveges ember. Neki is volt szőr az arcán, pont, mint az óriásnak, csak ő kisebb volt és neki fehér volt a szőre. Volt valami a szeme előtt, ami teljesen olyan alakú volt, mint a félhold a csillagos égen.

Azt vettem észre utána, hogy nem a földön vagyunk. Szédületes volt. A kastély most valahogy alám került, és csak magasabbra mentünk. Végül már hátra pillantva sem láttam a kastélyt vagy a kunyhót. Szomorú voltam, legszívesebben sírtam volna, de csak szomorúan nyávogtam, mert ott kellett hagynom anyámat és ki tudja, mi lesz velem.

Nem tudom, hogy meddig tartott ez az állapot, mert én elszenderedtem a dobozban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ismét földet értünk. Titkon reménykedtem abban, hogy csak a tűrőképességem határát feszegetik, és ismét láthatom anyámat, de nem ez történt. Más helyen voltunk. Itt is minden csupa zöld volt, voltak fák és volt puha fű, de ez egy másik hely volt.

- Lily! – kiáltott az útitársam. – Meghoztam a házikedvencet!

Lépéseket hallottam, minden bizonyára a Lily nevű illető közeledett.

- Köszönöm, Minerva. James nagyon fog örülni neki. Tudod, jelenleg a baba project nem igazán játszik nálunk, mindkettőnknek sok a dolga, de talán ez a kis aranyos feledteti velünk ezt – emelt ki a dobozból a szép hang tulajdonosa.

Közelebbről megnézve, ő sokkal szebb volt, mint a többi furcsa lény, akit láttam. Az óriás és a félhold szemű embernek volt szőr az arcán, de neki nem. A fején volt a szőre és olyan szép vörös volt, hogy azt nem lehet elmondani. A szemei is kéken csillogtak, megnyugodtam, mikor a karjába vett. Elköszönt a Minerva nevezetű egyedtől, az még utoljára megsimogatott, aztán bement velem a házba. Egyedül voltunk egy jó ideig, próbálta oldani a feszültségemet, ami sikerült is neki. Nagyon jól eljátszottunk és én már elfogadtam azt, hogy anyámtól távol kell laknom és legalább jó helyre kerültem. Pár óra múlva egy férfi jött be a házba. Biztos az a James nevű volt az. Neki is volt valami az orrnyergén, pont, mint a fehér szőrű embernek. Fekete haja volt, meglehetősen vékony volt, de fáradtnak látszott.

- Szia édesem. – ment oda hozzá Lily. – Jó volt a napod?

- Fogjuk rá. Picit fáradt vagyok. Veled minden rendben? – ölelte át a szemüveges fazon Lilyt.

- A legtökéletesebben. Sőt, megvan az első háziállatunk – mosolygott Lily.

- Igen? Nocsak. – nevetett James. – Most hol van?

- A másik szobában. Idehívom. Cicc, cicc!

Ez a szó valahogy olyan jólesett a füleimnek, pláne Lily szájából, hogy muszáj volt közelebb mennem. James nagyon kedves ember volt, rögtön a karjába vett, cirógatott, amitől elkezdtem dorombolni. Jó érzés volt.   

- Mi legyen a neve? – kérdezte, miközben a fülem tövét vakarta.

- Hmm… nem tudom – felelte Lily.

- Hamár ilyen kis bátor volt, legyen a neve Godrik. Griffendél után szabadon- nevetett James.

- Ez jó ötlet, drágám – mosolyogott Lily.

Tehát új helyre kerültem, lett nevem, lettek gazdáim, akik nagyon jól bántak velem, szabad bejárásom volt a házba, de persze, a kertbe is kimehettem, minden jól alakult. Egyet sajnálok csak nagyon: A saját fajtámból nem láttam senkit. Én mégis boldog voltam, és elhittem azt, hogy itt semmi nem bánthat engem.

1981 októbere

Nem nagyon történt említésre méltó dolog az utóbbi három évben. Pár hónapos voltam, mikor Potterékhez kerültem, minden jó volt, élveztem az ottani életet. Egy igazán szép és jó család tagjának mondhattam magam. Persze, azóta nagyobb lettem és bátrabb, több egeret és madarat sikerült elkapnom a hátsó kertben. Valami azonban mégis volt, ami megváltoztatta a családot.

Lily úgy tavaly tél közepén bejelentette, hogy babája lesz. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy lesz egy emberi testvérem. A magam részéről, örültem neki, kicsi embert nem láttam még és legalább a játszótársam lesz. A hónapok csak repültek és a kicsi Harry megszületett. Persze, onnantól kezdve nem én voltam a középpontban, de ez abszolút érthető volt. Édes volt az arca, ahogy néztem, Lily szemeit örökölte, de az idő múlásával az is kiderült, hogy a fekete haja az apjáé.

Egyik nap, mikor kint lestem egy újabb madár után a kertben, valamire figyelmes lettem. Valami mozgott az egyik bokorban. Azt gondoltam, ez elég nagy fogás lesz. Ám ekkor egy másik macska jött elő a bokorból. Nem is tudom, mióta nem láttam a fajtámból senkit, így nagyon örültem.

- Szép estét, Godrik – köszönt az idegen.

Olyan szép volt egy fajtársamat hallani, miközben a nyelvemet beszéli. Igazán megható pillanat volt.

- Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem.

- Pár hónapja figyelem Potteréket. Sőt, én voltam az, aki idehozott téged úgy három évvel ezelőtt – közölte.

- Az nem lehet, én határozottan emlékszem, hogy én repültem és egy bizonyos Minerva nevezetű illető hozott ide engem – közöltem.

- Gyere velem kicsit távolabb és megmutatom – hívott az idegen.

A közeli patak partján álltunk meg és hirtelen a macskából ember lett. Tényleg öltözékben volt, mint az, aki idehozott.

- Hiszek neked. Mit keresel itt? – kérdeztem.

- Aggasztó híreket hoztam. – kezdett bele. – Talán te nem tudod, de a varázslók és boszorkányok világában él egy rendkívül veszélyes mágus. A neve Voldemort. Rossz útra tévedt, fekete mágiát használ és sok család kiirtásáért felelős.

- Potterékhez mi köze? – gyanakodtam.

- Létezik egy jóslat, miszerint egy júliusban született gyerek egyszer meg fogja dönteni a hatalmát. Harry pont akkor született, így Voldemort számára mos minden nyári gyerek ellenség. Nem kell hozzá sok idő és minden bizonyára itt is felbukkan, hiába van Fidelius-bűbáj a házon, ami elrejti a kíváncsi szemek elől. A Nagyúr hívei ma már szinte mindenhol ott vannak. Ha idejön, arra kérlek, ne szállj szembe vele, túl értékes macska vagy te ahhoz. Mentsd a bőröd. De nem valószínű, hogy akárki jön is ide. Nem tudjuk sajnos elkapni, mert nem ismerjük a pontos helyét a főhadiszállásának. Nem sok mindent tudunk tenni, még akkor sem, ha idejön. – figyelmeztettet.

- Macska vagyok, megérzem a veszélyt, ha úgy van – közöltem.

- Igen? Ez még nekem újdonság. Ha megérzed a veszélyt, csak nyávogj egyet, minden bizonyára közelben leszek – mosolygott.

Búcsút vettünk egymásnak Minervával, én pedig visszamentem a házba. A szavai visszhangoztak a fejemben, de biztonságban éreztem magam. Nem lesz itt semmi gond. Mosolyogva hajtottam álomra a fejemet.

1981. október 31.

Valami nem stimmel. Talán Minervának igaza volt. Érzek valamit, olyan, mintha egy vihar lenne készülőben. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, de rosszat sejtetett. Minervát próbáltam felkeresni, de nem találtam sehol. Magamra maradtam. Bementem a házba és éreztem a vihar illatát. Valami rossz fog történni, és talán utoljára láthatom őket. Ők boldognak látszottak. A kis Harry megtanult lassan járni is. Nem tudom, milyen ünnep volt, de tököt faragtak és James még egy plüss csontvázzal szórakoztatta Harryt.

18:00: Történni fog valami. Legszívesebben sírnék, de erősnek kell maradnom. Ez nem attól van, mert láttam szörnynek öltözött gyerekeket az utcán, tőlük nem ijedtem meg. Itt valami más gond van.

19:00: Küszöbön van a baj, akkor már az egész testemen éreztem. Olyan érzés volt, mintha Lily és James elhagyni készülne engem. De itt valami külső tényező volt az ok.

20:00: Valaki bejött a házba. Csak egy csuklya volt rajta, az arcát nem láttam. Nem kerestem a bajt, még éppen hallottam Lily sikoltását, mikor kimenekültem a kertbe. Csak elbújtam egy bokor mögött és egész testemben reszkettem. Láttam egy zöld fény, hallottam Lily sikoltását. Percekkel később még egy zöld fényt láttam. A ház oldala kirobbant, az egész romokban állt. Siettem vissza. Jamest a folyosón vettem észre, csak ott feküdt. Nem lélegzett, szemüvege eltört, csálén állt az arcán. Meghalt.

Gyorsan Harry szobájába mentem és a legszörnyűbb látvány fogadott. Lily is a földön feküdt. Azt kívántam, hogy ne jusson James sorsára. Sajnos nem ez mutatkozott meg. Ő sem lélegzett. A gazdám, a legkedvesebb ember ezen a világon holtan feküdt előttem. Összetörtem. Az némiképp vigasztalt, hogy Harrynek semmi baja nem esett, viszont lett egy villám alakú sebhely a homlokán.

Gyászomban nyávogtam kettőt felé, ott már nem volt maradásom. Abban bíztam, hogy a kölyöknél minden rendben lesz. Nagyon sajnáltam, amiért a szülei támogatása és jelenléte nélkül kell majd felnőnie. 

Kimentem az utcára és azonnal Minervát hívtam. Érdekes módon rögtön megjelent.

- Hol voltál? Miért késtél? Éreztem a bajt és te nem jöttél! – háborodtam fel.

- Potterék halála szörnyű módon következett be. Nem láttuk ezt előre. Voldemort könnyűszerrel legyőzött volna így is bennünket – mondta.  

- Őt nem láttam odabent.

- Elvesztette az erejét, semmivé lett.

- Akkor ez jó hír, nem? 

- Egy tragédia következett itt ma be.

- Harry még él. Bent van a szobában. Segítség kell neki.

- Szólok Dumbledore professzornak. Veled mi lesz, Godrik?

- Nem tudom. Ez az egész felkavart. Elvesztettem a gazdáimat, és a kóbor macskák nem sokáig élnek- szontyolodtam el.

- A legjobb az lenne, ha visszamennél a kastélyhoz, ahol a gyerekkorodat töltötted.

- Az anyám még él?

- Sajnos nem. Egyszer bement a Tiltott Rengetegbe és nem jött ki többet. Sajnálom. 

- Visszamegyek.

- Eldöntötted?

- Igen.

- A Griffendél ház macskája leszel. A klubhelyiségben lakhatsz. A kastélyba diákok járnak, az gyakorlatilag egy iskola. Te a legdicsőbb ház kabala állata leszel.

- Ez megtisztelő.

Nem volt miért maradjak ezután. Potterék meghaltak, a ház romokban. Minerva elintézte a visszautamat a kastélyhoz. Eléggé magasan volt az a bizonyos klubhelyiség, de bevackoltam magam oda. Két hétig gyászoltam Lilyt, de utána tovább léptem. 

Befezejés

Szép volt minden a Griffendél ház klubhelyiségében sok szép történetnek voltam a szemtanúja és sok helyes diákot ismertem meg. Minervával még mindig beszéltünk, sokszor volt a téma az a bizonyos este és Voldemort bukása. Immáron két éve, hogy itt vagyok. Újra visszajöttem oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és ettől is boldog voltam. 

Nem tudom, mi lett Harryvel, még sokat gondoltam rá, mikor a naplementét csodáltam az ablakból. Remélem olyan bátor lesz, mint az apja. Sok szerencsét, Harry!