Egy macska krónikája

Cím: Egy macska krónikája

Kulcs: Potterék macskája, Minerva McGalagony, Hagrid tökágyása   

Korhatár: 12

Figyelmeztetések: gyilkosság, szereplő halála

Jognyilatkozat: A jogok J.K. Rowlingot illetik, és nem származik anyagi hasznom a történetből.

Tartalom: Potterék macskájának rögös életútja születésétől egészen addig a napig, amikor a Potter-házaspár az életét vesztette.

Bevezetés

Ha tudnátok, miken mentem keresztül. Közel sem volt szokványos az életutam, így a végéhez érve talán jobb lesz kicsit visszatekinteni. Nem voltam soha központi figura, nem csináltam nagy tetteket, nem vagyok híres. Azonban olyan dolgokat tapasztaltam és láttam, amiket egyszerűen nem tudok csak úgy magamban tartani. Szerencsére, van egy társam, akinek a segítségével a történetem nem marad titokban.

1978 szeptemberében láttam meg a napvilágot, öt testvéremmel együtt. Kicsit bosszantó volt eleinte, hogy éreztem, hogy élek, lélegzem és éreztem a végtagjaimat, de nem láttam semmit. Anyám nagyon jól bánt velünk, az első három napban nem is nagyon mozdult mellőlünk, utána persze, neki is elő kellett teremtenie valahonnan a gyomrába valót, hiszen akkor nem tudott volna táplálni minket az élethez szükséges anyatejjel. A vakon töltött napok nem voltak éppen életem legjobbjai, sosem tudtam, hogy éjszaka van vagy nappal, persze olyan fiatalon még nem is tudtam, hogy voltaképpen mit is jelentenek ezek. Nem tudom pontosan, mikor nyílt ki a szemem, de az nagyon szép volt. Kinyitottam, és a távolban egy kastély körvonalait láttam. Feltűnt azonban más is. Egy igencsak nagynak mondható kunyhó közelében születtünk. Nem volt más mellettünk, csak tök mindenhol. Persze, nagyon is kényelmes volt a mi kis helyünk, egy hatalmas kosárnak mondható tárgyban feküdtünk, amit a sok pokróc tett kényelmesebbé. Ekkor hallottam, hogy kicsapódik a kunyhó ajtaja és valaki kijön. Furcsa egy teremtés volt, annyi bizonyos. Hatalmas volt, nem sokat jegyeztem meg belőle, de a barna mellényét és az arcát borító fekete szőrt igen.

- De kis édesek, már kinyitották a szemüket. – mosolygott az illető. – Dumbledore is jrt már nálatok, aranyoskáim. Egyedül azt sajnálom, hogy el kell majd mennetek innen.

Nem igazán fogtam fel, miket is mond a hatalmas kolosszus, persze, nem is nagyon érdekelt. Nagyon szép volt maga a táj, a kastély gyönyörű volt, csillogott a Nap, azonban a mögöttünk lévő erdő teljesen sötét volt. Eleinte nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, a későbbiekben azonban kiderült, hogy igencsak nagy jelentősége van.

Pár hónappal később

Az addigi életem egy kastély közelében zajlott, tökök között. Anyám mindig a legjobbat akarta nekünk, megtanultuk a vadászat mesterségét, habár én még egy kisebb madárnál nagyobb állatot nem ejtettem el. Anya szerint nem is kellett még, az ő szavaival élve, még nyitott könyv a világ. A barna mellényes, szőrös arcú lény is mindennap meglátogatott minket, hozott ennivalót vagy éppen tejet. Akkoriban már le voltunk szokva az anyatejről, már erősek voltak a fogaink is, szilárd ételt kaptunk, ami egyrészt nagyon is ízletes volt, másrészt sajnos még az új fogakkal picit gondot okozott a megrágása, de megoldottuk.  

Szerettem azt a helyet, valahogy olyan varázslatos volt minden. Mint a mesékben. Itt elhittem azt, hogy szép az élet, ha mindent az én szájízem szerint csinálok. A fiatalkori napjaimról nem lehet különösebben elmondani, hogy izgalmasak lettek volna. Általában nappal aludtunk, este pedig játszottunk vagy éppen vadásztunk. A közeli erdőnek csak a szélén jártunk, anya megtiltotta, hogy bemenjünk oda. Nagyon sötét volt ott, még akkor is, ha kint sütött a nap. Boldog voltam, azt kell mondanom. Mindenem megvolt, amit szerettem volna, a testvéreimmel jól kijöttünk, picit a kastélyhoz is közelebb mentünk. Meglepett, mikor láttam, hogy mindenki ugyanolyan ruhában van szinte és mindenkinek volt a nyakán ilyen huroknak nevezhető valami. Valakinek zöld volt, vagy éppen narancssárga, de volt kék és piros is. Jól elvoltunk, szép korszak volt. Egy napon azonban minden megváltozott.

Egyik délután a nagy óriás könnyek között jött ki a kunyhójából. 6 doboz volt nála, nyilván nekem és a testvéreimnek. Nem értettük pontosan, mit akarnak csinálni velünk. Próbáltam elbújni egy bokor mögé, de az óriás keze gyorsabb volt. A doboz belsejében találtam magam, az oldalán voltak lyukak, így hála a jó égnek, kaptam levegőt. Akkor tudatosult bennem, hogy elvisznek. Még hallottam anyám felháborodott nyávogását, épp próbáltam válaszolni neki, de vittek. 

- Minerva, legyen óvatos az úton, a kicsik még aligha voltak levegőben – mondta egy szürke ruhás, hosszú süveges ember. Neki is volt szőr az arcán, pont, mint az óriásnak, csak ő kisebb volt és neki fehér volt a szőre. Volt valami a szeme előtt, ami teljesen olyan alakú volt, mint a félhold a csillagos égen.

Azt vettem észre utána, hogy nem a földön vagyunk. Szédületes volt. A kastély most valahogy alám került, és csak magasabbra mentünk. Végül már hátra pillantva sem láttam a kastélyt vagy a kunyhót. Szomorú voltam, legszívesebben sírtam volna, de csak szomorúan nyávogtam, mert ott kellett hagynom anyámat és ki tudja, mi lesz velem.

Nem tudom, hogy meddig tartott ez az állapot, mert én elszenderedtem a dobozban. Egyszer csak azt vettem észre, hogy ismét földet értünk. Titkon reménykedtem abban, hogy csak a tűrőképességem határát feszegetik, és ismét láthatom anyámat, de nem ez történt. Más helyen voltunk. Itt is minden csupa zöld volt, voltak fák és volt puha fű, de ez egy másik hely volt.

- Lily! – kiáltott az útitársam. – Meghoztam a házikedvencet!

Lépéseket hallottam, minden bizonyára a Lily nevű illető közeledett.

- Köszönöm, Minerva. James nagyon fog örülni neki. Tudod, jelenleg a baba project nem igazán játszik nálunk, mindkettőnknek sok a dolga, de talán ez a kis aranyos feledteti velünk ezt – emelt ki a dobozból a szép hang tulajdonosa.

Közelebbről megnézve, ő sokkal szebb volt, mint a többi furcsa lény, akit láttam. Az óriás és a félhold szemű embernek volt szőr az arcán, de neki nem. A fején volt a szőre és olyan szép vörös volt, hogy azt nem lehet elmondani. A szemei is kéken csillogtak, megnyugodtam, mikor a karjába vett. Elköszönt a Minerva nevezetű egyedtől, az még utoljára megsimogatott, aztán bement velem a házba. Egyedül voltunk egy jó ideig, próbálta oldani a feszültségemet, ami sikerült is neki. Nagyon jól eljátszottunk és én már elfogadtam azt, hogy anyámtól távol kell laknom és legalább jó helyre kerültem. Pár óra múlva egy férfi jött be a házba. Biztos az a James nevű volt az. Neki is volt valami az orrnyergén, pont, mint a fehér szőrű embernek. Fekete haja volt, meglehetősen vékony volt, de fáradtnak látszott.

- Szia édesem. – ment oda hozzá Lily. – Jó volt a napod?

- Fogjuk rá. Picit fáradt vagyok. Veled minden rendben? – ölelte át a szemüveges fazon Lilyt.

- A legtökéletesebben. Sőt, megvan az első háziállatunk – mosolygott Lily.

- Igen? Nocsak. – nevetett James. – Most hol van?

- A másik szobában. Idehívom. Cicc, cicc!

Ez a szó valahogy olyan jólesett a füleimnek, pláne Lily szájából, hogy muszáj volt közelebb mennem. James nagyon kedves ember volt, rögtön a karjába vett, cirógatott, amitől elkezdtem dorombolni. Jó érzés volt.   

- Mi legyen a neve? – kérdezte, miközben a fülem tövét vakarta.

- Hmm… nem tudom – felelte Lily.

- Hamár ilyen kis bátor volt, legyen a neve Godrik. Griffendél után szabadon- nevetett James.

- Ez jó ötlet, drágám – mosolyogott Lily.

Tehát új helyre kerültem, lett nevem, lettek gazdáim, akik nagyon jól bántak velem, szabad bejárásom volt a házba, de persze, a kertbe is kimehettem, minden jól alakult. Egyet sajnálok csak nagyon: A saját fajtámból nem láttam senkit. Én mégis boldog voltam, és elhittem azt, hogy itt semmi nem bánthat engem.

1981 októbere

Nem nagyon történt említésre méltó dolog az utóbbi három évben. Pár hónapos voltam, mikor Potterékhez kerültem, minden jó volt, élveztem az ottani életet. Egy igazán szép és jó család tagjának mondhattam magam. Persze, azóta nagyobb lettem és bátrabb, több egeret és madarat sikerült elkapnom a hátsó kertben. Valami azonban mégis volt, ami megváltoztatta a családot.

Lily úgy tavaly tél közepén bejelentette, hogy babája lesz. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy lesz egy emberi testvérem. A magam részéről, örültem neki, kicsi embert nem láttam még és legalább a játszótársam lesz. A hónapok csak repültek és a kicsi Harry megszületett. Persze, onnantól kezdve nem én voltam a középpontban, de ez abszolút érthető volt. Édes volt az arca, ahogy néztem, Lily szemeit örökölte, de az idő múlásával az is kiderült, hogy a fekete haja az apjáé.

Egyik nap, mikor kint lestem egy újabb madár után a kertben, valamire figyelmes lettem. Valami mozgott az egyik bokorban. Azt gondoltam, ez elég nagy fogás lesz. Ám ekkor egy másik macska jött elő a bokorból. Nem is tudom, mióta nem láttam a fajtámból senkit, így nagyon örültem.

- Szép estét, Godrik – köszönt az idegen.

Olyan szép volt egy fajtársamat hallani, miközben a nyelvemet beszéli. Igazán megható pillanat volt.

- Honnan tudod a nevemet? – kérdeztem.

- Pár hónapja figyelem Potteréket. Sőt, én voltam az, aki idehozott téged úgy három évvel ezelőtt – közölte.

- Az nem lehet, én határozottan emlékszem, hogy én repültem és egy bizonyos Minerva nevezetű illető hozott ide engem – közöltem.

- Gyere velem kicsit távolabb és megmutatom – hívott az idegen.

A közeli patak partján álltunk meg és hirtelen a macskából ember lett. Tényleg öltözékben volt, mint az, aki idehozott.

- Hiszek neked. Mit keresel itt? – kérdeztem.

- Aggasztó híreket hoztam. – kezdett bele. – Talán te nem tudod, de a varázslók és boszorkányok világában él egy rendkívül veszélyes mágus. A neve Voldemort. Rossz útra tévedt, fekete mágiát használ és sok család kiirtásáért felelős.

- Potterékhez mi köze? – gyanakodtam.

- Létezik egy jóslat, miszerint egy júliusban született gyerek egyszer meg fogja dönteni a hatalmát. Harry pont akkor született, így Voldemort számára mos minden nyári gyerek ellenség. Nem kell hozzá sok idő és minden bizonyára itt is felbukkan, hiába van Fidelius-bűbáj a házon, ami elrejti a kíváncsi szemek elől. A Nagyúr hívei ma már szinte mindenhol ott vannak. Ha idejön, arra kérlek, ne szállj szembe vele, túl értékes macska vagy te ahhoz. Mentsd a bőröd. De nem valószínű, hogy akárki jön is ide. Nem tudjuk sajnos elkapni, mert nem ismerjük a pontos helyét a főhadiszállásának. Nem sok mindent tudunk tenni, még akkor sem, ha idejön. – figyelmeztettet.

- Macska vagyok, megérzem a veszélyt, ha úgy van – közöltem.

- Igen? Ez még nekem újdonság. Ha megérzed a veszélyt, csak nyávogj egyet, minden bizonyára közelben leszek – mosolygott.

Búcsút vettünk egymásnak Minervával, én pedig visszamentem a házba. A szavai visszhangoztak a fejemben, de biztonságban éreztem magam. Nem lesz itt semmi gond. Mosolyogva hajtottam álomra a fejemet.

1981. október 31.

Valami nem stimmel. Talán Minervának igaza volt. Érzek valamit, olyan, mintha egy vihar lenne készülőben. Ugyanolyan nap volt, mint a többi, de rosszat sejtetett. Minervát próbáltam felkeresni, de nem találtam sehol. Magamra maradtam. Bementem a házba és éreztem a vihar illatát. Valami rossz fog történni, és talán utoljára láthatom őket. Ők boldognak látszottak. A kis Harry megtanult lassan járni is. Nem tudom, milyen ünnep volt, de tököt faragtak és James még egy plüss csontvázzal szórakoztatta Harryt.

18:00: Történni fog valami. Legszívesebben sírnék, de erősnek kell maradnom. Ez nem attól van, mert láttam szörnynek öltözött gyerekeket az utcán, tőlük nem ijedtem meg. Itt valami más gond van.

19:00: Küszöbön van a baj, akkor már az egész testemen éreztem. Olyan érzés volt, mintha Lily és James elhagyni készülne engem. De itt valami külső tényező volt az ok.

20:00: Valaki bejött a házba. Csak egy csuklya volt rajta, az arcát nem láttam. Nem kerestem a bajt, még éppen hallottam Lily sikoltását, mikor kimenekültem a kertbe. Csak elbújtam egy bokor mögött és egész testemben reszkettem. Láttam egy zöld fény, hallottam Lily sikoltását. Percekkel később még egy zöld fényt láttam. A ház oldala kirobbant, az egész romokban állt. Siettem vissza. Jamest a folyosón vettem észre, csak ott feküdt. Nem lélegzett, szemüvege eltört, csálén állt az arcán. Meghalt.

Gyorsan Harry szobájába mentem és a legszörnyűbb látvány fogadott. Lily is a földön feküdt. Azt kívántam, hogy ne jusson James sorsára. Sajnos nem ez mutatkozott meg. Ő sem lélegzett. A gazdám, a legkedvesebb ember ezen a világon holtan feküdt előttem. Összetörtem. Az némiképp vigasztalt, hogy Harrynek semmi baja nem esett, viszont lett egy villám alakú sebhely a homlokán.

Gyászomban nyávogtam kettőt felé, ott már nem volt maradásom. Abban bíztam, hogy a kölyöknél minden rendben lesz. Nagyon sajnáltam, amiért a szülei támogatása és jelenléte nélkül kell majd felnőnie. 

Kimentem az utcára és azonnal Minervát hívtam. Érdekes módon rögtön megjelent.

- Hol voltál? Miért késtél? Éreztem a bajt és te nem jöttél! – háborodtam fel.

- Potterék halála szörnyű módon következett be. Nem láttuk ezt előre. Voldemort könnyűszerrel legyőzött volna így is bennünket – mondta.  

- Őt nem láttam odabent.

- Elvesztette az erejét, semmivé lett.

- Akkor ez jó hír, nem? 

- Egy tragédia következett itt ma be.

- Harry még él. Bent van a szobában. Segítség kell neki.

- Szólok Dumbledore professzornak. Veled mi lesz, Godrik?

- Nem tudom. Ez az egész felkavart. Elvesztettem a gazdáimat, és a kóbor macskák nem sokáig élnek- szontyolodtam el.

- A legjobb az lenne, ha visszamennél a kastélyhoz, ahol a gyerekkorodat töltötted.

- Az anyám még él?

- Sajnos nem. Egyszer bement a Tiltott Rengetegbe és nem jött ki többet. Sajnálom. 

- Visszamegyek.

- Eldöntötted?

- Igen.

- A Griffendél ház macskája leszel. A klubhelyiségben lakhatsz. A kastélyba diákok járnak, az gyakorlatilag egy iskola. Te a legdicsőbb ház kabala állata leszel.

- Ez megtisztelő.

Nem volt miért maradjak ezután. Potterék meghaltak, a ház romokban. Minerva elintézte a visszautamat a kastélyhoz. Eléggé magasan volt az a bizonyos klubhelyiség, de bevackoltam magam oda. Két hétig gyászoltam Lilyt, de utána tovább léptem. 

Befezejés

Szép volt minden a Griffendél ház klubhelyiségében sok szép történetnek voltam a szemtanúja és sok helyes diákot ismertem meg. Minervával még mindig beszéltünk, sokszor volt a téma az a bizonyos este és Voldemort bukása. Immáron két éve, hogy itt vagyok. Újra visszajöttem oda, ahol a gyerekkoromat töltöttem, és ettől is boldog voltam. 

Nem tudom, mi lett Harryvel, még sokat gondoltam rá, mikor a naplementét csodáltam az ablakból. Remélem olyan bátor lesz, mint az apja. Sok szerencsét, Harry!