Rendbontó a Rezervátumban

Cím: Rendbontó a Rezervátumban

Kulcs: Norbert, a tarajos norvég – Grimmauld tér 12. – Remus Lupin

Korhatár: nincs

Figyelmeztetések: nincs

Jognyilatkozat: A szerzői jogok J.K. Rowlingot és a Warner Bros.-t illetik, nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történetből.

Tartalom: Remus Lupin barátja halála után Dumbledore kérésére elindul, hogy beépüljön a vérfarkasok közé. Romániában azonban összefut egy ismerősével, aki bemutatja őt a Norbertnek, kedvenc tarajos sárkányunknak.

* * *

– Sajnálom, Remus, édes fiam! – mondta Dumbledore a kandalló tüzét üres tekintettel bámuló vérfarkasnak, aki még erre sem reagált.

Az öreg varázsló percekig figyelte a hallgatag férfit, majd újra megszólalt:

– Tudom, hogy mennyire megráztak a történtek, ahogy mindenki mást is, és tudom, hogy nehéz dolog egy ilyen tragédia után bármilyen lépést tenni, azonban…

Remus sóhajtva befejezte a mondatát:

– Már így is túl sokáig halogattam az indulást, Albus. Nagyon jól tudom. – Mély sóhaj tört fel a mellkasából, majd fejcsóválva folytatta. – Megértem, hogy ez nagyon fontos, és tudom, hogy a halogatásommal csak még tovább ronthatok a helyzeten. Csak… tudja, amíg ebben az átkozott házban vagyok, amit… ő is annyira utált, addig úgy érzem, mintha még élne. Mintha még mindig ebben a házban járkálna valahol, és hallanám, ahogy minden adandó alkalommal elmondja, mennyire utál itt lenni, vagy azt, ahogy Perselusszal vitatkozik, esetleg Harryről beszél… én… Albus, én még fel sem fogtam teljesen, hogy nincs többé! Merlinre, eltelt egy hónap, de még mindig nem hiszem el!  – fakadt ki Remus, és a kezeibe temette az arcát.

Dumbledore nem szólt semmit, némán figyelte a gyászoló férfit. Ő is tudta, hogy nem fair, amit Remustól kért, főleg nem ilyen hamar Sirius halála után, de ő volt a legalkalmasabb a feladatra, és sajnos sürgetett az idő. Most, hogy a Minisztérium nem titkolhatta többé a tényt, hogy Voldemort visszatért, nem volt kétséges, hogy a Sötét Nagyúr újra toborozni kezdi majd a halálfalókat, és arra is számítani lehetett, hogy a férfi előbb-utóbb a vérfarkasklánokat is meg fogja környékezni az ajánlatával vagy épp a fenyegetéseivel, attól függ, hogy milyen hangulata lesz. Az első háború tapasztalatai alapján az öreg mágus inkább arra tippelt, hogy erre nagyon hamar sor fog kerülni, de források híján, illetve pusztán Perselus kémkedésére hagyatkozva semmiben sem lehetett biztos. Szüksége volt minden szemre és fülre, hogy minél többet megtudjon Voldemort új erőiről. Sok ember élete függött attól, hogy időben megszerezzenek minden lehetséges információt az ellenségről.

Remus végre felnézett az igazgatóra, aki láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban.

– Tudom, hogy el kell mennem a vérfarkasokhoz, és azt is, hogy Romániában kell kezdenem a kémkedést, mert Voldemort is oda fog menni először. Nem halogatom tovább az indulást, Albus. Te is tudod, hogy már négy napja összepakoltam, csak nem tudtam rávenni magam, hogy el is menjek innen. De megígérem, hogy nem húzom tovább az időt. Én… már holnap elindulok.

Dumbledore sóhajtva lehajtotta a fejét, Remus pedig újra a lobogó lángokra fordította a tekintetét.

*

Remus szomorúan sóhajtva lépett ki a romániai Nemzetközi Mágikus Közlekedési Hivatal épületéből a meglehetősen kényelmetlen zsupszkulcsos utazást követően, és rögtön a Vad Vámpírhoz címzett fogadó felé indult, ahol még az indulás előtt foglalt szobát magának. A fogadó első ránézésre nem volt túl bizalomgerjesztő, a tető majd’ leszakadt, a cégért is csak egy csavar tartotta az ajtó felett, de Remus hamar leküzdötte az ellenérzéseit, elvégre megszállt már ennél sokkal rosszabb helyen is. A fogadó kocsmája a korai óra ellenére zajos volt. A vélhetően törzsvendégeknek számító háromfős társaság a pultot támasztva csendesen iszogatott, míg a helyiség végében hatalmasakat hahotázva hét fiatal férfi ült, és láthatóan remekül érezték magukat az elfogyasztott italoktól. Remus szomorúan elmosolyodott, mert még ez a jelenet is elvesztett barátjára emlékeztette.

Hirtelen felismerte az egyik férfit, amikor az harsányan felnevetett, és barátságosan megveregette a mellette ülő hátát.

– Charlie! Charlie Weasley! – kiáltott Remus, és odalépett a fiatal rendtaghoz. Nem számított rá, hogy bárki ismerőssel össze fog futni, és ez valóban kellemes meglepetés volt a számára. „Persze! – gondolta – Hiszen Charlie itt dolgozik a Sárkányrezervátumban… hogy is felejthettem el!”

– Remus! Örülök, hogy látlak! Részvétem a történtek miatt – mondta Charlie miután lendületesen közelebb lépett a vérfarkashoz, és kezet nyújtott neki. – Ők a munkatársaim – mutatott az asztaltársaira. – Srácok, ő Remus Lupin.

A sárkánykutatók üdvözölték Remust, és Charlie rögtön bűvölt neki egy széket maguk között. A férfi vonakodva leült, de komor gondolatai ellenére csakhamar ráragadt a fiatalok jókedve.

– És mi járatban vagy itt, ahol a madár se jár, mert megeszik a sárkányok? – kérdezte az egyik, akit Traiannak hívtak, és kissé bizonytalanul beszélt angolul.

– Egy ismerősömmel fogok találkozni néhány nap múlva – válaszolta Remus. Nem mondhatta el, hogy a vérfarkasokat jött megfigyelni, de… igazából nem is hazudott új barátjának, hiszen azt tervezte, hogy csatlakozik egy ideig az egyik kisebb klánhoz, hogy minél több információt szerezzen Voldemort itteni tevékenységéről, majd innen beépül Greyback vérfarkasai közé, aki régebben is szeretett a világ minden pontjáról toborozni magának.

– Néhány nap? Akkor eljöhetnél velünk a Rezervátumba.

– Igen, igen – helyeselt Charlie is –, most fognak kikelni a román hosszúszarvú fiókák! Meg kell nézned őket! Bár Alexia, az anyjuk elég… heves vérmérsékletű, és nem valószínű, hogy közel tudunk menni a kikelés pillanatában, de hidd el, ez még a megfigyelőházból is nagy élmény!

Remus habozott, majd elfogadta a meghívást, hiszen pár napig amúgy sem volt dolga, és ahogy Charlie mondta: a sárkányok kikelésének pillanata nagy élmény. Néhány órát még a fogadóban töltöttek, majd elindultak a Rezervátumba, miután legurítottak egy-egy kijózanító főzetet a torkukon.

*

– Charlie! Jó, hogy visszaértetek! – kiáltotta egy idősebb sárkánykutató, akit a névtáblája szerint Leónak hívtak. A kedvesnek tűnő fogadtatás ellenére Remus érezte, hogy ez csak a látszat. A gyanúját megerősítette, hogy a többiek olyan gyorsan szétszéledtek, mintha átkokkal kergették volna őket.

Charlie sóhajtva megállt a munkatársa előtt:

– Mit csinált már megint? – kérdezte kicsit feszült hangon.

Leo egyszerűen az egyik irányba bökött a hüvelykujjával:

– Nézd meg magad! Nekem amúgy sem hinnéd el.

– Ugye nem kapott már megint össze a Lidivel? Szerencsétlent legutóbb is alig tudtam összefoltozni.

– Nem esett baja, de a kárt, amit okozott… maradjunk annyiban, hogy te fogsz gondoskodni róla.

– Természetesen…

– És a papírmunka is a tied – közölte szigorúan Leo, majd hátat fordított, és elment.

Remus kíváncsian hallgatta a beszélgetést, de nem igazán értette, miről van szó. Amikor Charlie meglátta az értetlen arckifejezését a korábban mutatott irány felé intve elindult, és magyarázni kezdett a barátjának.

– Van egy sárkány… egy közös barátunktól került ide, és meglehetősen… különc.

– Közös barátunktól? – kérdezte kíváncsian Remus.

– Igen… Hagridtól.

A vérfarkas felvonta a szemöldökét. Egy emlék derengett fel az elméjében, amikor Sirius és Harry a Black-kúria konyhájában beszélgetett egy sárkányról…

– Norbert? – idézte fel a nevet a férfi.

Charlie meglepetten nézett rá.

– Igen, Norbert. Valódi kis bajkeverő. Tudod, a sárkányok számára meghatározó az a közeg, amelyben születnek. Norbert több mint két hetet töltött emberek között, és ezért nem úgy viszonyul hozzánk, mint a vadon született sárkányok. Hagrid valósággal elkényeztette, a kezéből etette, pátyolgatta… meg minden. Amikor idehoztuk, nem igazán tudott beilleszkedni. Ahelyett, hogy rögtön a többi sárkány társaságát kereste volna, mint a vadonban árván maradt sárkányfiókák, ő folyton utánam és a többi gondozója után rohangált. Tudod, a sárkánytojás árusítása elsősorban azért tiltott, mert az emberek között kikelő sárkányok viselkedése eléggé… hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlan. Norbert is az a maga módján…

– Hogy érted azt, hogy kiszámíthatatlan? – kérdezte kíváncsian Remus.

– Szeret az emberek társaságában lenni, de a méretei és a tűzokádó-képessége miatt a legkevésbé sem előnyös, ha ezt a hajlamát úgy mutatja ki, hogy megpróbál bemászni a megfigyelőkunyhó ajtaján, hogy játsszon egyet a bent élőkkel.

Remus felnevetett.

– Finoman fogalmazva.

– Ráadásul – folytatta Charlie – úgy tűnik, Norbert… amolyan korán érő típus. Még csak ötéves, de már kamaszodik… két éve a Roxfortban tanítottál. Tudod, milyen nehéz a kamaszokkal… na, most képzelj el egy emberbarát tinisárkányt, aki egyfelől a gondozóival akar játszani, másfelől viszont rajong a rezervátum csinos nőstény egyedei iránt.

A vérfarkas ekkor már hangosan kacagott. Nagyon jól emlékezett a hormontól túlfűtött tinédzserekre, de nem csak a tanítás miatt. A saját iskolásévei is felrémlettek előtte, hiszen az utóbbi időben annyit gondolt rájuk.

– És Remus – tette hozzá a sárkánykutató komoly hangon – a nőstényegyedeket szándékosan többes számban mondtam.

Remus nosztalgikusan gondolt vissza a roxforti éveire, különösen arra az időszakra, amely negyedéves korában kezdődött. Ó, a régi szép idők, amikor minden olyan egyszerű volt, és a legnagyobb gondja az volt, hogy mennyi bajba sodorta őt James és Sirius legújabb remek ötlete… vagy Sirius legújabb hódítása.

– És Leo? Ő ki volt? És miért így fogadott? – kezdte Remus, miután kizökkent a visszaemlékezésből.

– Ő a főnököm, és meggyőződése, hogy az én hibám, ha Norbert csinál valamit, hiszen én hoztam ide. Nem mintha ő lenne az egyetlen rendbontó, de így legalább át tudja hárítani valakire a papírmunka nagy részét. Remek sárkánykutató, de utálja, ha nem lehet terepen…

A két férfi végre odaért egy tisztásra, ahol egy hosszú sorban a sárkánykutatók lakóépületei és a kutatóállomás helyén csak füstölgő romok álltak. A Charlie arcára kiülő döbbenet valószínűleg jól szórakoztatta volna Remust, ha nem száll le hirtelen eléjük egy hatalmas sárkány, és nem kezd lelkes szárnycsapkodással teli torokból üvölteni, hogy üdvözölje őket.

– Charlie… – szólalt meg halkan Remus. – Nem jól tudom, hogy ezeket a területeket sárkányriasztó bűbájokkal szoktátok ellátni?

Charlie egy pillanatra sem vette le a szemét a vidáman trappoló Norbertről, de válaszolt a vérfarkasnak.

– De igen. Azonban Norbertre ezek nem hatnak. Ugyanis a bűbáj lényege, hogy azt jelzi a lényeknek, hogy sok ember van a közelben. A legtöbb sárkány igyekszik távol maradni tőlünk, így nem közelíti meg a tábort. De mint mondtam, Norbert szereti az embereket.

Norbert a neve hallatára a földre vetette magát, és az orrát közelebb tolta Charlie-hoz, aki kissé zavartan megpaskolta azt.

– Mindig ez történik… azt hiszem, miután elhoztuk Hagridtól, engem szemelt ki pótmamának. Ez szokatlan, de nem példa nélküli…

A sárkány elégedetten felmordult, és egy sárkánytól szokatlanul vékony hangon dünnyögve a tűz felé intett a fejével. Charlie felsóhajtott, és Remushoz fordult.

– Múltkor, amikor a Rezervátum másik végében lévő táborból csinált tábortüzet, akkor nekiálltam megmagyarázni neki, hogy nem szabad így viselkedni. A sárkányok rendkívül intelligensek, ha épp hajlandóak meghallgatni az embert, főleg az öregebb példányok… az ember szinte úgy érzi, mindent megértenek, amit mondasz, de tudod… Norb még fiatal. Azt hiszem, inkább örült annak, ha végre vele foglalkoznak, és ha meg is értette, mit mondtam neki, nem nagyon érdekelte a dolog.

Norbert megszaglászta Charlie-t és Remust, majd újra felüvöltött, és a levegőbe lendült, otthagyva a két embert, hogy újabb galibát okozzon valahol a Rezervátum másik részén.

Charlie megcsóválta a fejét, és a füstölgő romokra pillantott.

– Hát… nem így akartam tölteni a napot…

Remus kuncogva figyelte, ahogy a sárkánykutató magában motyogva elindult a romok felé, és úgy döntött, segít neki tüzet oltani, amíg a többiek meg nem érkeznek.

*

Remus fáradtan huppant le a poros kanapéra, és elfogadta a csésze teát, amelyet Charlie nyújtott felé. A vérfarkas ivott egy kortyot, majd lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. A tűzoltás és a romok eltakarítása elég fárasztó munka volt. Ezzel Charlie is egyetértett, főleg úgy, hogy az előző éjszakát és a nap első felét jórészt annak megünneplésével töltötték, hogy hamarosan kikelnek a sárkányfiókák.

Hirtelen valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Charlie gyorsan kinyitotta azt:

– Hahó, Charlie! Leo üzeni, hogy Norb már megint játszani akart az északi szélmalommal, és teljesen tönkretette. Ja, és azt is mondta, hogy a tűztaszító bűbáj már megint megkopott, és hamarosan az egész rohadt épület leég – mondta a fiatal kutató, aki korábban a fogadóban is ott volt, de Remus nem emlékezett a nevére.

Charlie kényszeredetten elmosolyodott, és elnézést kért Remustól.

– Mostanában soha sincs nyugtom – mondta mentegetőzve.

Barátja mosolyogva felkelt, és elkísérte a két sárkánykutatót a malomhoz. Norbert láthatóan még mindig jól szórakozott a malom vitorláinak kergetésével. Maguk a vitorlák már meglehetősen leharcolt állapotban voltak, ráadásul az egyik rég tüzet fogott Norbert egyik lángcsóvájától, amelyet lelkesedésében a levegőbe fújt. Amikor észrevette az érkezőket, lelkesen leszállt előttük, és épp azon volt, hogy a szokásos módján üdvözölje őket, amikor egy másik sárkány üvöltött fel a közelben. Norbert megdermedt, majd kíváncsian az üvöltés irányába fordult.

– Jaj, ne, már megint! – sóhajtotta Charlie, és finoman arrébb rángatta a sárkány közeléből Remust és a másik kutatót.

– Mi az, haver? – érdeklődött a munkatársa, majd Charlie sokatmondó pillantására a fejéhez kapott. – Ó, a francba! Már megint Ursula! Remélem, a párja nincs vele, mert akkor kő kövön nem marad!

Remus értetlen tekintete láttán elmagyarázta:

– Ursula jelenleg az egyik alfanőstényünk. Magyar Mennydörgő a lelkem, és jobb napjain is rémes a vérmérséklete. A másik idősebb nőstényük Alexia, de ő nem mozdul a tojásai mellől, így Norbert mostanában nem legyeskedik körülötte. Szóval, Ursula meg Norbert nem igazán jön ki egymással. Vagy… hogy pontosabb legyek…

– Ursula nem rajong Norb udvarlási próbálkozásaiért – fejezte be a mondatát Charlie. – Általában a nőstény sárkányok az erősebb hímeket szemelik ki maguknak, és bár Norbert minden bizonnyal erős sárkány lesz, ha felnő… most még korántsem felnőtt, ezért mindig megkapja a magáét a nőstényektől. Viszont Norbert olyan keményfejű, hogy nem tanul a saját kárán, és minden alkalommal próbálkozik nála.

– Ennél már csak az a rosszabb, ha Ursulával van a párja, Arg… ő ugyanis nem jól tűri, ha egy másik hím megpróbál „udvarolni” a társának. A mennydörgők amúgy is csak ritkán választanak magunknak olyan párt, aki nem a fajtársuk. Bár a norvég tarajos hasonlít a mennydörgőkhöz, Norbertnek akkor sincs túl sok esélye Ursulánál.

– Ó, igen. Ursulának eddig két párja volt, és mindig azt választotta, akinek a legnagyobb faroktüskéi voltak… tekintve, hogy Norb nem rendelkezik ilyenekkel, Ursula észre sem veszi, csak ha túl közel megy hozzá, és bosszantja őt.

A vérfarkas felkuncogott a magyarázat hallatán. Norbert egyre jobban emlékeztette őt Siriusra, de furcsamód, ahogy a sárkány felidézte benne a közös csínyek emlékét, no meg a férfi heves vérmérsékletét, most könnyebb szívvel gondolt a barátjára. „Ó, igen… Sirius sem tudta megállni, hogy minden alkalommal randira hívja a hetedéves Christine-t, amikor még csak negyedévesek voltunk – gondolta. – Pedig minden alkalommal megátkozta őt… meg nem egyszer minket is. Norberttel biztos jól megértették volna egymást.”

Remus bölcsen még hátrább húzódott, amikor a másik sárkány emelt fővel kitrappolt az erdő fái közül, szájában egy nagyobbacska kecskével. Norbert láthatóan cseppet sem ijedt meg a nála sokkal nagyobb nősténytől, hanem rögtön udvarolni kezdett, bár Ursulát egyelőre csak az ebédje foglalkoztatta. Csak akkor mordult fel, amikor Norb túlságosan közelmerészkedett hozzá.

Norbert egyre közelebb körözött Ursulához, mély hangon morogva felszegte a fejét, néha apró füstpamacsokat fújt, és a szárnyaival legyezett, de a nőstényt nem érdekelte a közeledése. Amint végzett a kecskéjével, tüntetően felemelte a fejét, és otthagyta a csalódott Norbertet, aki érzelmeinek hangot adva vinnyogva felüvöltött. Charlie odasúgta Remusnak:

– Legalább most nem rohant utána, hogy megint leteremtsék. Legutóbb majdnem eltört a szárnya. Egy hétig be volt kötözve, de olyan makacs, mint az öszvér, ez sem akadályozta meg abban, hogy udvarlásképp levadásszon Ursulának egy bivalyt!

Remus mosolyogva megcsóválta a fejét. Norbert nem csak Siriusra, hanem Jamesre is emlékeztette. Ő is pont ilyen meggyőződéssel legyeskedett Lily körül… egyszer talán Norbertnek is sikerül megkapnia álmai asszonyát. Az említett sárkány szomorúan Charlie-hoz battyogott, lehuppant előtte, és panaszosan vinnyogott neki.

– Jól van, nagyfiú! Talán majd legközelebb – mondta Charlie, és megpaskolta az orrát. A másik kutató helytelenítően csóválta a fejét.

– Tudod, hogy nem jó ötlet ennyire magadhoz szokatni – morogta.

A vörös hajú fiatalember ránézett, és megvonta a vállát.

– Te is tudod, hogy Norbert sohasem tartozott a Rezervátum átlagos sárkányai közé. Emberek között született, és itt sem a fajtársaival nevelkedett.

Norbert úgy tűnt egyetért vele, mert közelebb dugta az orrát Charlie-hoz, és várta, hogy megint megpaskolják. Ezután elégedetten leheveredett a földre, és kíváncsian figyelte, ahogy a három varázsló eloltotta a lángoló szélmalmot. Szórakozottan újabb szikrákat fújt a levegőbe, de a körülötte sertepertélő emberek szerencséjére ezúttal nem sikerült felgyújtania velük az erdőt.

*

Charlie-t és a másik sárkánykutatót hamarosan értesítették, hogy Alexia tojásai mocorogni kezdtek. Mindkét kutató eliramodott a megfigyelőkunyhó felé, és maguk után rángatták a kissé megszeppent Remust is. Norbert kíváncsian trappolt mögöttük. Nem értette, mire ez a felhajtás, de ha a kedvenc emberei ennyire izgatottak voltak, akkor ő is igazán lelkesedhetett a dologért. Amikor mindannyian bementek a kis kunyhóba, megtorpant az ajtóban. Bosszúsan felvonyított, hogy vele már nem is törődnek.

Odabent teljes volt az izgalom. A sárkánykutatók a jó előre megtervezett megfigyelőbűbájok segítségével a sárkányok születésének minden pillanatát figyelemmel kísérték a kunyhó egyik falára vetített, gyakorlatilag életnagyságú mágikus képen. Remus a kutatókhoz hasonló lelkesedéssel figyelte, ahogy a kis sárkányok egyesével kibújtak a tojásból, majd az anyjuk lágy hangú hívására ügyetlenül odamásztak a hatalmas sárkányhoz, aki óvón feléjük terítette szárnyait, hogy eltakarja az apróságokat a kíváncsi szemek elől. A kutatók csak ezután vették észre, hogy a megható pillanatot nem csak ők nézték végig, hanem az ablakon kíváncsian bekukucskáló Norbert is. Láthatóan megfeledkezett arról, hogy kezdetben mennyire bosszantotta, hogy nem élvezheti az emberek osztatlan figyelmét. Békésen figyelte, ahogy a kutatók egyesével elhagyták a megfigyelőkunyhót, és csak távolról követte az utolsónak kilépő Charlie-t.

*

Remus a nap végén elbúcsúzott Charlie-tól, és sokkal békésebben tért vissza a fogadóba, mint remélni tudta. Egyáltalán nem bánta meg a kis kitérőt. Nem, még nem lépett túl azon, hogy Sirius meghalt, de… most valahogy nem csak a halálának pillanata járt a fejében, hanem az együtt töltött évek emléke is. És ez valahogy így volt rendjén.

Amikor visszanézett a rezervátum kapujára, még megpillantotta a Charlie mögül kukucskáló Norbertet, és nem tudta letörölni az arcáról a vigyort. „Ó, Sirius… bárcsak te is találkoztál volna vele! Milyen jót nevettünk volna azon, hogy van egy sárkány alteregód!”

Mi történt Pulival?

Cím: Mi történt Pulival?
Kulcs: Pulipinty, Ron baglya, begyűjtőbűbáj, Perselus Piton
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: nincs
Jognyilatkozatok: A jogok J. K. Rowling anyánkat illeti, nekem ebből semmilyen hasznom nem lett :D
Tart.: Perselus Piton súlyos balesete döbbentette rá Ront arra, hogy meglátogassa régi professzorát. Vajon mi történt a professzorral az elmúlt évek alatt? Egy érdekes továbbgondolása a Harry Potter sorozatnak.

A Reggeli Próféta cikke

Perselus Piton, a Roxfort volt bájitaltan tanára tegnap este súlyos seprűbalesetet szenvedett. Miután a medimágusok bevitték a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba, kiderült, hogy olyan sérülést szenvedett, ami után már csak kerekesszékben tud közlekedni. Emellett az is kiszivárgott a sajtóhoz, hogy egy olyan ritka betegségben szenved, ami nem gyógyítható, így már csak pár hete van hátra. ,, A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete” - idézte Perselus Piton egykori mestere, Albus P. W. B. Dumbledore szavait

Ron Weasley hitetlenkedve nézett feleségére, s egy szintén hitetlenkedő szempár nézett vissza rá.

- Ezt nem hiszem el! Még olyan fiatal! – jött meg Hermione hangja elsőként.

- El kell mennem hozzá – jelentette ki határozottan Ron.
- Mi? – döbbent le Hermione.

- El kell mennem hozzá – ismételte magát Ron. – Túl sok mindent nem mondtam el neki.

- De Ron… Te utáltad – mondta óvatosan Hermione.

- Lehet, de később rájöttem, hogy értékes dolgokat tanultam tőle.

- Mikor tudatosult ez benned?

- Körülbelül fél évvel később.

- Miután végeztünk?

- Igen.

- Hát jó. Nekem mennem kell készülni a holnapi órámra.

- Várj! Nem is mondtad, hogy Piton már nem tanít.

- Lehet, hogy elfelejtettem.

- Mióta nem?

- 3 hónapja.

- És nem tudod, merre lehet megtalálni? – kiáltott Ron a távozó lány felé.

- Nem – csukta be maga mögött Hermione az ajtót.

Hideg téli este volt, mikor Ron és Hermione a nappaliban hallgatták a rádiót. Roxmorts utcái csendesek voltak. Senki nem járt most erre, mindenkit letaglózott a hír, hogy a Voldemort uralma alatt is mindig oly’ bátor Perselus Pitonnak már csak pár hete van hátra.

Másnap, mikor Hermione a szokásos reggelijét fogyasztotta, Ron lépett a konyhába. A konyhapulthoz sétált, s két kenyeret tett a pirítóba.

- Ma látogatom meg Pitont – mondta, míg a reggelijére várt.

- Ma? De hát azt se tudod, hol lakik.

- Este még küldtem egy baglyot Dracónak, gondoltam, ő tudni fogja.

- És?

- Tudta is. – Kivette a kenyérszeleteket a mugli szerkezetből, s egy tányérral együtt az asztalhoz ült.

- Jól vannak? A felesége talált már munkát?

- Gondolom, jól vannak. Ilyenekről nem beszéltünk, csak egy rövidke levelet küldtem.

- Mikor akarsz indulni?

- Ebéd után…

A hideg téli reggelen Perselus Piton a feleségével, Anasztáziával együtt fogyasztotta el a reggelihez járó kávéját. A házimanó sürgött-forgott körölöttük: cukrot és tejet, kiskanalat és teasüteményt készített elő. Hosszú percekig ültek némán, majd Anasztázia törte meg a csendet.

- Pers, hajnalban Draco küldött levelet.

- Mit írt? – érdeklődött az egykori bájitaltan tanár.

- Csak annyit, hogy egy egykori tanítványod meg szeretne látogatni.

- Honnan tudja?

- Tőle kérte el a címünket.

- És ki az? – itta meg a kávéja maradékát, majd szerelmére emelte tekintetét.

- Ron Weasley.

- Egy Weasley? – hökkent meg Perselus. – Mit akarhat?

- Nem tudom.

- Biztos kárörvendeni...

- Ne mondj ilyet, Pers! Biztos jóindulatú lesz.

- Biztos… - dörmögött Piton. – Akkor elmegyek készülődni, hogy kellően fogadhassam a vendéget – ejtette undorral az utolsó szót.

Ron belebújt a kabátjába, felvette a sapkáját, majd egy csókot nyomott felesége arcára.

- Este jövök, kedvesem – köszönt el, s elhopponált. A hideg az arcába csapott, mikor megérkezett a londoni címre. Megnézte az utcatáblát, s mikor megbizonyosodott arról, hogy jó helyen jár, felsétált az erdei ösvényre. Magabiztosabb lett, mikor meglátta a házat, s a bejárathoz lépve még egyszer átgondolta, mire is készül. Mikor összeszedte gondolatait, az ajtón lévő kopogtatóhoz nyúlt, és kétszer megkocogtatta vele azt, majd várt. Nemsokára kinyílt, s Piton sötét tekintete nézett vissza rá. Az egykori bájitaltan tanár semmit nem változott: görbe orrát és fakó arcát még mindig vállig érő, fekete, zsíros haj keretezte.

- Jó napot, Piton professzor! – mosolygott Ron, s közben kezét nyújtotta.

- Jó napot – köszönt Perselus, figyelmen kívül hagyva Ron kinyújtott kezét.

- Hogy tetszik lenni?

- Maga szerint hogy? Haldoklom. De jöjjön beljebb, mielőtt magát is elviszi egy megfázás – invitálta beljebb nem túl kedvesen a vendégét.

- Köszönöm – lépett beljebb Ron. Meglepő látvány tárult szeme elé. Képzeletében Piton házát úgy gondolta el, mint a Roxfort-beli dolgozószobáját: minden zöld és ezüst, és mindenhol kígyók vannak. Ezzel szemben az előszoba csöppet sem hasonlított erre az elképzelésre. Kedves, szívmelengető helyiségbe lépett, melyet igencsak otthonosnak talált.

- Gyönyörű a ház, professzor úr!

- Köszönöm. Kér esetleg egy meleg teát? – csukta be az ajtót Piton.

- Igen, köszönöm.

Ron követte a professzort a konyhába. Körbenézett a szobában, és ezt is ugyanolyan lakályosnak vélte: a barna falakon különféle varázsló képek sorakoztak. Volt olyan is közte, ami ismerősnek tűnt: gyerekkorában sokszor belógott a Roxfort konyhájába.

- Jó napot, fiatalember! Engem bizonyára nem ismer még. Anasztázia vagyok. – Ron csak akkor vette észre a nőt, mikor az köszönt.

- Jó napot! – csókolt kezet Ron.

- Foglaljon helyet – kínálta hellyel. – Mi járatban erre?

- A professzorral szeretnék beszélni – mosolygott Ron, s vegyes érzelmekkel foglalt helyet. Nem tudta, hogy ezután mi következik majd. Sikerül-e elmondania Pitonnak, amit szeretne, vagy az első szó után kihajítja? Habár még nem landolt a hideg utcán, s ezt jó jelnek tartotta.

- Akkor itt is hagylak benneteket – mondta Anasztázia, s kilépett a konyhából.

- Miért keresett ma fel? – tette le a két csésze teát Piton az asztalra, majd ő is helyet foglalt Ronnal szemben.

- Kérem, ne magázzon, professzor, már nem vagyok a tanítványa.

- Ez esetben kérném, hogy te is hívj Perselusnak – váltott kicsit kedvesebb hangnemre Piton.
- Rendben, Perselus – ízlelgette Ron az új nevet. – Azért jöttem, mert köszönettel tartozom neked.

- Miért? – lepődött meg. Mindenre számított, csak erre nem.

- Nagyon sok mindent tanultam tőled.

- Hát igen, talán az az öt év bájitaltan nem vész kárba – morfondírozott a professzor.

- Nem arra gondolok.

- Akkor?

- Bátorság.

- Mikor beszélgettem én veled a bátorságról?

- Semmikor. Láttam.

- Mikor?

- Az utolsó években. Harry mindent elmesélt, amit az emlékben látott. Hogy te mindvégig Voldemort ellen voltál, de mégis csak tettetted, hogy vele vagy. Én ezért csodállak téged.

- Csak tettem, amit kellett. Ennyivel tartoztam Dumbledore-nak.

- De ezt több volt, mint kötelesség. Más nem tette volna meg. Más nem TUDTA volna megtenni. Te hősiesen kiálltál Voldemort mellett, mikor kellett, de mindvégig Dumbledore pártját fogtad. És a patrónus. Én nem tudok nem felnézni rád!

- Ez esetben köszönöm.

- És tudom, hogy ez neked semmit nem jelent, de megőrültem volna, ha nem jövök el és ezt nem mondom el neked.

- Hidd el, hogy ez nagyon sokat jelent. És ha még élne Dumbledore, és lenne egy baglyom, akkor most ezt meg is írnám neki.

- Nincs baglya? – hökkent meg Ron.

- Nincs. Sose volt.

- Hogyhogy?

- Egyik sem tetszett. Vagyis van egy, de az nem lehet az enyém.

- Miért nem? – csodálkozott Ron. Nem hitte volna, hogy Perselusnak nincs elég galleonja egy bagolyra. Azért annyira nem fizet rosszul egy tanári állás.

- Mert már másé.

- Kié? Már ha ezzel nem sértelek meg.

- Nem dehogy. De meg fogsz lepődni. A tiéd.

- Erol? – gondolt Ron furcsán a Weasley család öreg baglyára.

- Nem. Pulipinytre gondolok.

- Puli? – lepődött meg Ron még jobban.

- Igen. Annyira szép bagoly. Olyan kicsi, és mindig virgonc. És azok a szürke tollak! Gyönyörű madár – álmodozott Piton.

- Hát ez meglep, de… - állt fel Ron, majd elővette pálcáját. – Invito Puli – mondta ki a begyűjtő bűbájt Ron, s nem sokkal később Puli már ott repkedett a szobában.  – Hadd adjam oda.

- Mi? – döbbent meg most Piton.

- Fogadd el hálám jeléül.

- De nem fogadhatom el. Ez a te baglyod már nagyon rég óta.

- És most a tiéd lesz.

- De… - Piton nem talált szavakat. – Mi lesz neked?

- Ott van Hermione baglya. Nekem ő is jó lesz. Hiányozni fog, de jó érdekben mondok le róla.

- Köszönöm – nézett most először hálásan Perselus Ronra.
- Igazán nincs mit. Viszont nekem mennem kell, hazafele még el kell hoznom a fiamat az óvodából.

- Óvoda? Az mi?

- Mugli intézmény. Hermione javasolta.

- És mire jó? – érdeklődött Piton.

- Hermionéval mindketten dolgozunk, és nincs, ki vigyázzon a kicsire. Dadát nem akartunk fogadni, így legalább gyerekek között van.

- Értem. Hát akkor jó utat. És minden jót neked és Hermionénak is – búcsúzkodott Piton.

- Minden jót! – köszönt el Ron is. Nem akart hosszú, érzelgős búcsút. Nem szerette volna érzékeltetni Perselussal, hogy már nincs sok hátra.

Hazafelé egy elhagyatott sikátorba hoppanált. Jól ismerte ezt a helyet, s tudta, itt sosincs senki. Már sötét volt, így gyors léptekkel indult meg az óvoda fele. Bement a kertbe, majd belépett az épületbe. Égtek már a lámpák a sötétség miatt. Besétált az egyik folyósora, majd az egyik ajtóban megállt. Benézett, s látta, hogy már csak Hugo játszik a teremben. Vele szemben ült az óvónő, ám mikor megpillantotta Ront, azonnal felpattant, s biccentett az apuka felé.
- Hugo, nézd, ki van itt! – szólt kedvesen a nő a kisfiúhoz.

Hugo megfordult, majd mikor meglátta apját, felugrott, odafutott hozzá, s megölelte.

- Mehetünk, kincsem? – nézett le rá Ron.

- Igen – bólintott a kis Weasley.

- Viszontlátásra! – köszönt el, majd felvette Hugót az ölébe, s elindult hazafele.
Hermione a nappaliban ült és olvasott, mikor Ron és Hugo hazaért.
- Megjöttünk – köszönt Ron. Odalépett feleségéhez s egy csókot nyomott az arcára, majd átadta neki fiukat.
- Sziasztok – mosolygott Hermione. – Milyen napod volt?

- Érdekes. De majd mesélek. Most együnk, mert éhen halok! – mondta Ron.

- Rendben.
Miután megvacsoráztak Hermione elvitte lefektetni Hugót, ezalatt Ron elment fürdeni, s az elmúlt nap eseményein rágódott. A kezdet, mikor Piton még mogorva és bosszús volt, majd ahogy időről időre egyre jobban megbékélt. Végül Pulira gondolt, s egy könny szökött a szemébe. Szerette azt a madarat, de hitte, hogy jó helyen van.

Mikor Hermione lesétált a nappaliba, Ron már ott ült. A dohányzóasztalon két pohár és egy üveg mézbor volt. Kecsesen odalépdelt férjéhez, s leült mellé. Ron ügyesen töltött mindkét pohárba, majd koccintottak szerelmükre.
- Nagyon nehezen aludt ma el – mondta Hermione, miután már mindkét pohár üres volt. – Két mesét is el kellett olvassak.

- Mit olvastál neki?

- Bogar Bárd meséi közül – mosolygott Hermione visszagondolva arra, hogy az említett könyvet még Dumbledore hagyta rá.
- Szerettem azokat a meséket – álmodozott Ron.

- De mesélj, mi volt Pitonnál.
- Nem volt egyszerű.

- Miért? Nem engedett be a házába?
- De, csak mogorva volt, mint régen. Aztán ahogy beszélgettünk, és kiderült, miért látogattam meg, egyre kedvesebbé vált.

- Kedvessé? Annak az embernek van szíve?

- Ne gonoszkodj. Persze, hogy van. Sőt, megismertem a feleségét.
- Feleségét?

- Igen. Anasztáziának hívják. Igazán csinos és határozott nő, illik Pitonhoz.

- Meglepő. Azt hittem, magányos ember.

- Egyáltalán nem. Aztán kiderült, hogy mindig is szeretett volna egy baglyot, de sose volt neki.

- Miért nem vett?

- Nem volt olyan, ami tetszene neki. Aztán elárulta, hogy volt, csak az már valakié.

- Kié? – érdeklődött Hermione.

- Az enyém.

- Erol? – gondolt Ron régi baglyára Hermione, amit még a Weasley-család használt.

- Nem. Puli.
- Pitonnak Pulipintyre fájt a foga? És mit tettél?

- Odaadtam neki.
- Odaadtad? – hüledezett Hermione. – De hát imádtad azt a baglyot!

- Igen. De tartoztam neki ennyivel.

- Ez nagyon kedves tőled, Ron. – simogatta meg férje arcát, majd megcsókolta.

------------------------------------------ 6 és fél év múlva------------------------------------------

- Gyertek, le ne késsétek a vonatot! – sürgette a társaságot Harry.

- Harry, van még fél óránk – forgatta szemét Ron

- Hermione hogyhogy nem jött ma? – kérdezte Ginny.

- Nem akart felutazni Londonba, estére neki is a kastélyban kell lennie.
- Hugót miért nem a kastélyhoz vittétek?

- Szüksége van erre a vonatútra. Itt fog barátokat szerezni. Ha most nem száll fel és nem utazik Roxfortig a többi diákkal együtt, nehezen tudna beilleszkedni közéjük.

Hat és fél év telt el az óta az ominózus nap óta, hogy Ron meglátogatta Perselus Pitont. Nem sokkal később, három hét múlva az egykori bájitaltan tanár meghalt. Ron, Hermione, Harry és Ginny mind ott voltak a temetésen. Nagyon nehéz időszak volt az.

- Ginny, menj előre Lunával, utána Ron Hugóval, és utánuk én – vezényelt Harry.

Mind az öten sikeresen átértek a kilenc és háromnegyedik vágányra. Harry és Ron segített felpakolni a gyerekek csomagjait a vonatra. Mikor Ron megfordult, hogy elköszönjön a fiától, egy ismerős madarat pillantott meg, és a fiú mögött álló hölgy is ismerősnek tűnt.

- Várjatok, mindjárt jövök! – szólt Ron, és elindult a fiú fele.

- Elnézést, maga Anasztázia? – kérdezte óvatosan.

- Igen. Maga Ron Weasley, nem?

- De igen – mosolygott Ron.

- Ő a fiam, Samuel Piton.

A kisfiú felnézett Ronra. Igencsak meglepődött, hogy Perselusnak van fia. Mikor ott volt Pitonéknál, már élnie kellett a gyereknek, ha most 11 éves, de mégse mondta.

- Az édesapád a legbátrabb ember volt, akit valaha ismertem. – mondta Ron végül, s visszament családjához.

- Ki ez? – kérdezte Harry.
- Piton fia.
- Pitonnak van gyereke? És mit keres nála Puli? – hökkent meg Harry, mikor jobban szemügyre vette a fiút. – Azt mondtad, elajándékoztad.

- Így is volt. Pitonnak, még pár héttel a halála előtt.

- De miért? – Harry nem tudta mire vélni ezt.

- Köszönettel tartoztam neki.

- Miért? – értetlenkedett még mindig Harry.

- Mindenért.