Rendbontó a Rezervátumban

Cím: Rendbontó a Rezervátumban

Kulcs: Norbert, a tarajos norvég – Grimmauld tér 12. – Remus Lupin

Korhatár: nincs

Figyelmeztetések: nincs

Jognyilatkozat: A szerzői jogok J.K. Rowlingot és a Warner Bros.-t illetik, nekem semmilyen anyagi hasznom nem származik a történetből.

Tartalom: Remus Lupin barátja halála után Dumbledore kérésére elindul, hogy beépüljön a vérfarkasok közé. Romániában azonban összefut egy ismerősével, aki bemutatja őt a Norbertnek, kedvenc tarajos sárkányunknak.

* * *

– Sajnálom, Remus, édes fiam! – mondta Dumbledore a kandalló tüzét üres tekintettel bámuló vérfarkasnak, aki még erre sem reagált.

Az öreg varázsló percekig figyelte a hallgatag férfit, majd újra megszólalt:

– Tudom, hogy mennyire megráztak a történtek, ahogy mindenki mást is, és tudom, hogy nehéz dolog egy ilyen tragédia után bármilyen lépést tenni, azonban…

Remus sóhajtva befejezte a mondatát:

– Már így is túl sokáig halogattam az indulást, Albus. Nagyon jól tudom. – Mély sóhaj tört fel a mellkasából, majd fejcsóválva folytatta. – Megértem, hogy ez nagyon fontos, és tudom, hogy a halogatásommal csak még tovább ronthatok a helyzeten. Csak… tudja, amíg ebben az átkozott házban vagyok, amit… ő is annyira utált, addig úgy érzem, mintha még élne. Mintha még mindig ebben a házban járkálna valahol, és hallanám, ahogy minden adandó alkalommal elmondja, mennyire utál itt lenni, vagy azt, ahogy Perselusszal vitatkozik, esetleg Harryről beszél… én… Albus, én még fel sem fogtam teljesen, hogy nincs többé! Merlinre, eltelt egy hónap, de még mindig nem hiszem el!  – fakadt ki Remus, és a kezeibe temette az arcát.

Dumbledore nem szólt semmit, némán figyelte a gyászoló férfit. Ő is tudta, hogy nem fair, amit Remustól kért, főleg nem ilyen hamar Sirius halála után, de ő volt a legalkalmasabb a feladatra, és sajnos sürgetett az idő. Most, hogy a Minisztérium nem titkolhatta többé a tényt, hogy Voldemort visszatért, nem volt kétséges, hogy a Sötét Nagyúr újra toborozni kezdi majd a halálfalókat, és arra is számítani lehetett, hogy a férfi előbb-utóbb a vérfarkasklánokat is meg fogja környékezni az ajánlatával vagy épp a fenyegetéseivel, attól függ, hogy milyen hangulata lesz. Az első háború tapasztalatai alapján az öreg mágus inkább arra tippelt, hogy erre nagyon hamar sor fog kerülni, de források híján, illetve pusztán Perselus kémkedésére hagyatkozva semmiben sem lehetett biztos. Szüksége volt minden szemre és fülre, hogy minél többet megtudjon Voldemort új erőiről. Sok ember élete függött attól, hogy időben megszerezzenek minden lehetséges információt az ellenségről.

Remus végre felnézett az igazgatóra, aki láthatóan mélyen elmerült a gondolataiban.

– Tudom, hogy el kell mennem a vérfarkasokhoz, és azt is, hogy Romániában kell kezdenem a kémkedést, mert Voldemort is oda fog menni először. Nem halogatom tovább az indulást, Albus. Te is tudod, hogy már négy napja összepakoltam, csak nem tudtam rávenni magam, hogy el is menjek innen. De megígérem, hogy nem húzom tovább az időt. Én… már holnap elindulok.

Dumbledore sóhajtva lehajtotta a fejét, Remus pedig újra a lobogó lángokra fordította a tekintetét.

*

Remus szomorúan sóhajtva lépett ki a romániai Nemzetközi Mágikus Közlekedési Hivatal épületéből a meglehetősen kényelmetlen zsupszkulcsos utazást követően, és rögtön a Vad Vámpírhoz címzett fogadó felé indult, ahol még az indulás előtt foglalt szobát magának. A fogadó első ránézésre nem volt túl bizalomgerjesztő, a tető majd’ leszakadt, a cégért is csak egy csavar tartotta az ajtó felett, de Remus hamar leküzdötte az ellenérzéseit, elvégre megszállt már ennél sokkal rosszabb helyen is. A fogadó kocsmája a korai óra ellenére zajos volt. A vélhetően törzsvendégeknek számító háromfős társaság a pultot támasztva csendesen iszogatott, míg a helyiség végében hatalmasakat hahotázva hét fiatal férfi ült, és láthatóan remekül érezték magukat az elfogyasztott italoktól. Remus szomorúan elmosolyodott, mert még ez a jelenet is elvesztett barátjára emlékeztette.

Hirtelen felismerte az egyik férfit, amikor az harsányan felnevetett, és barátságosan megveregette a mellette ülő hátát.

– Charlie! Charlie Weasley! – kiáltott Remus, és odalépett a fiatal rendtaghoz. Nem számított rá, hogy bárki ismerőssel össze fog futni, és ez valóban kellemes meglepetés volt a számára. „Persze! – gondolta – Hiszen Charlie itt dolgozik a Sárkányrezervátumban… hogy is felejthettem el!”

– Remus! Örülök, hogy látlak! Részvétem a történtek miatt – mondta Charlie miután lendületesen közelebb lépett a vérfarkashoz, és kezet nyújtott neki. – Ők a munkatársaim – mutatott az asztaltársaira. – Srácok, ő Remus Lupin.

A sárkánykutatók üdvözölték Remust, és Charlie rögtön bűvölt neki egy széket maguk között. A férfi vonakodva leült, de komor gondolatai ellenére csakhamar ráragadt a fiatalok jókedve.

– És mi járatban vagy itt, ahol a madár se jár, mert megeszik a sárkányok? – kérdezte az egyik, akit Traiannak hívtak, és kissé bizonytalanul beszélt angolul.

– Egy ismerősömmel fogok találkozni néhány nap múlva – válaszolta Remus. Nem mondhatta el, hogy a vérfarkasokat jött megfigyelni, de… igazából nem is hazudott új barátjának, hiszen azt tervezte, hogy csatlakozik egy ideig az egyik kisebb klánhoz, hogy minél több információt szerezzen Voldemort itteni tevékenységéről, majd innen beépül Greyback vérfarkasai közé, aki régebben is szeretett a világ minden pontjáról toborozni magának.

– Néhány nap? Akkor eljöhetnél velünk a Rezervátumba.

– Igen, igen – helyeselt Charlie is –, most fognak kikelni a román hosszúszarvú fiókák! Meg kell nézned őket! Bár Alexia, az anyjuk elég… heves vérmérsékletű, és nem valószínű, hogy közel tudunk menni a kikelés pillanatában, de hidd el, ez még a megfigyelőházból is nagy élmény!

Remus habozott, majd elfogadta a meghívást, hiszen pár napig amúgy sem volt dolga, és ahogy Charlie mondta: a sárkányok kikelésének pillanata nagy élmény. Néhány órát még a fogadóban töltöttek, majd elindultak a Rezervátumba, miután legurítottak egy-egy kijózanító főzetet a torkukon.

*

– Charlie! Jó, hogy visszaértetek! – kiáltotta egy idősebb sárkánykutató, akit a névtáblája szerint Leónak hívtak. A kedvesnek tűnő fogadtatás ellenére Remus érezte, hogy ez csak a látszat. A gyanúját megerősítette, hogy a többiek olyan gyorsan szétszéledtek, mintha átkokkal kergették volna őket.

Charlie sóhajtva megállt a munkatársa előtt:

– Mit csinált már megint? – kérdezte kicsit feszült hangon.

Leo egyszerűen az egyik irányba bökött a hüvelykujjával:

– Nézd meg magad! Nekem amúgy sem hinnéd el.

– Ugye nem kapott már megint össze a Lidivel? Szerencsétlent legutóbb is alig tudtam összefoltozni.

– Nem esett baja, de a kárt, amit okozott… maradjunk annyiban, hogy te fogsz gondoskodni róla.

– Természetesen…

– És a papírmunka is a tied – közölte szigorúan Leo, majd hátat fordított, és elment.

Remus kíváncsian hallgatta a beszélgetést, de nem igazán értette, miről van szó. Amikor Charlie meglátta az értetlen arckifejezését a korábban mutatott irány felé intve elindult, és magyarázni kezdett a barátjának.

– Van egy sárkány… egy közös barátunktól került ide, és meglehetősen… különc.

– Közös barátunktól? – kérdezte kíváncsian Remus.

– Igen… Hagridtól.

A vérfarkas felvonta a szemöldökét. Egy emlék derengett fel az elméjében, amikor Sirius és Harry a Black-kúria konyhájában beszélgetett egy sárkányról…

– Norbert? – idézte fel a nevet a férfi.

Charlie meglepetten nézett rá.

– Igen, Norbert. Valódi kis bajkeverő. Tudod, a sárkányok számára meghatározó az a közeg, amelyben születnek. Norbert több mint két hetet töltött emberek között, és ezért nem úgy viszonyul hozzánk, mint a vadon született sárkányok. Hagrid valósággal elkényeztette, a kezéből etette, pátyolgatta… meg minden. Amikor idehoztuk, nem igazán tudott beilleszkedni. Ahelyett, hogy rögtön a többi sárkány társaságát kereste volna, mint a vadonban árván maradt sárkányfiókák, ő folyton utánam és a többi gondozója után rohangált. Tudod, a sárkánytojás árusítása elsősorban azért tiltott, mert az emberek között kikelő sárkányok viselkedése eléggé… hogy úgy mondjam, kiszámíthatatlan. Norbert is az a maga módján…

– Hogy érted azt, hogy kiszámíthatatlan? – kérdezte kíváncsian Remus.

– Szeret az emberek társaságában lenni, de a méretei és a tűzokádó-képessége miatt a legkevésbé sem előnyös, ha ezt a hajlamát úgy mutatja ki, hogy megpróbál bemászni a megfigyelőkunyhó ajtaján, hogy játsszon egyet a bent élőkkel.

Remus felnevetett.

– Finoman fogalmazva.

– Ráadásul – folytatta Charlie – úgy tűnik, Norbert… amolyan korán érő típus. Még csak ötéves, de már kamaszodik… két éve a Roxfortban tanítottál. Tudod, milyen nehéz a kamaszokkal… na, most képzelj el egy emberbarát tinisárkányt, aki egyfelől a gondozóival akar játszani, másfelől viszont rajong a rezervátum csinos nőstény egyedei iránt.

A vérfarkas ekkor már hangosan kacagott. Nagyon jól emlékezett a hormontól túlfűtött tinédzserekre, de nem csak a tanítás miatt. A saját iskolásévei is felrémlettek előtte, hiszen az utóbbi időben annyit gondolt rájuk.

– És Remus – tette hozzá a sárkánykutató komoly hangon – a nőstényegyedeket szándékosan többes számban mondtam.

Remus nosztalgikusan gondolt vissza a roxforti éveire, különösen arra az időszakra, amely negyedéves korában kezdődött. Ó, a régi szép idők, amikor minden olyan egyszerű volt, és a legnagyobb gondja az volt, hogy mennyi bajba sodorta őt James és Sirius legújabb remek ötlete… vagy Sirius legújabb hódítása.

– És Leo? Ő ki volt? És miért így fogadott? – kezdte Remus, miután kizökkent a visszaemlékezésből.

– Ő a főnököm, és meggyőződése, hogy az én hibám, ha Norbert csinál valamit, hiszen én hoztam ide. Nem mintha ő lenne az egyetlen rendbontó, de így legalább át tudja hárítani valakire a papírmunka nagy részét. Remek sárkánykutató, de utálja, ha nem lehet terepen…

A két férfi végre odaért egy tisztásra, ahol egy hosszú sorban a sárkánykutatók lakóépületei és a kutatóállomás helyén csak füstölgő romok álltak. A Charlie arcára kiülő döbbenet valószínűleg jól szórakoztatta volna Remust, ha nem száll le hirtelen eléjük egy hatalmas sárkány, és nem kezd lelkes szárnycsapkodással teli torokból üvölteni, hogy üdvözölje őket.

– Charlie… – szólalt meg halkan Remus. – Nem jól tudom, hogy ezeket a területeket sárkányriasztó bűbájokkal szoktátok ellátni?

Charlie egy pillanatra sem vette le a szemét a vidáman trappoló Norbertről, de válaszolt a vérfarkasnak.

– De igen. Azonban Norbertre ezek nem hatnak. Ugyanis a bűbáj lényege, hogy azt jelzi a lényeknek, hogy sok ember van a közelben. A legtöbb sárkány igyekszik távol maradni tőlünk, így nem közelíti meg a tábort. De mint mondtam, Norbert szereti az embereket.

Norbert a neve hallatára a földre vetette magát, és az orrát közelebb tolta Charlie-hoz, aki kissé zavartan megpaskolta azt.

– Mindig ez történik… azt hiszem, miután elhoztuk Hagridtól, engem szemelt ki pótmamának. Ez szokatlan, de nem példa nélküli…

A sárkány elégedetten felmordult, és egy sárkánytól szokatlanul vékony hangon dünnyögve a tűz felé intett a fejével. Charlie felsóhajtott, és Remushoz fordult.

– Múltkor, amikor a Rezervátum másik végében lévő táborból csinált tábortüzet, akkor nekiálltam megmagyarázni neki, hogy nem szabad így viselkedni. A sárkányok rendkívül intelligensek, ha épp hajlandóak meghallgatni az embert, főleg az öregebb példányok… az ember szinte úgy érzi, mindent megértenek, amit mondasz, de tudod… Norb még fiatal. Azt hiszem, inkább örült annak, ha végre vele foglalkoznak, és ha meg is értette, mit mondtam neki, nem nagyon érdekelte a dolog.

Norbert megszaglászta Charlie-t és Remust, majd újra felüvöltött, és a levegőbe lendült, otthagyva a két embert, hogy újabb galibát okozzon valahol a Rezervátum másik részén.

Charlie megcsóválta a fejét, és a füstölgő romokra pillantott.

– Hát… nem így akartam tölteni a napot…

Remus kuncogva figyelte, ahogy a sárkánykutató magában motyogva elindult a romok felé, és úgy döntött, segít neki tüzet oltani, amíg a többiek meg nem érkeznek.

*

Remus fáradtan huppant le a poros kanapéra, és elfogadta a csésze teát, amelyet Charlie nyújtott felé. A vérfarkas ivott egy kortyot, majd lehunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. A tűzoltás és a romok eltakarítása elég fárasztó munka volt. Ezzel Charlie is egyetértett, főleg úgy, hogy az előző éjszakát és a nap első felét jórészt annak megünneplésével töltötték, hogy hamarosan kikelnek a sárkányfiókák.

Hirtelen valaki dörömbölni kezdett az ajtón. Charlie gyorsan kinyitotta azt:

– Hahó, Charlie! Leo üzeni, hogy Norb már megint játszani akart az északi szélmalommal, és teljesen tönkretette. Ja, és azt is mondta, hogy a tűztaszító bűbáj már megint megkopott, és hamarosan az egész rohadt épület leég – mondta a fiatal kutató, aki korábban a fogadóban is ott volt, de Remus nem emlékezett a nevére.

Charlie kényszeredetten elmosolyodott, és elnézést kért Remustól.

– Mostanában soha sincs nyugtom – mondta mentegetőzve.

Barátja mosolyogva felkelt, és elkísérte a két sárkánykutatót a malomhoz. Norbert láthatóan még mindig jól szórakozott a malom vitorláinak kergetésével. Maguk a vitorlák már meglehetősen leharcolt állapotban voltak, ráadásul az egyik rég tüzet fogott Norbert egyik lángcsóvájától, amelyet lelkesedésében a levegőbe fújt. Amikor észrevette az érkezőket, lelkesen leszállt előttük, és épp azon volt, hogy a szokásos módján üdvözölje őket, amikor egy másik sárkány üvöltött fel a közelben. Norbert megdermedt, majd kíváncsian az üvöltés irányába fordult.

– Jaj, ne, már megint! – sóhajtotta Charlie, és finoman arrébb rángatta a sárkány közeléből Remust és a másik kutatót.

– Mi az, haver? – érdeklődött a munkatársa, majd Charlie sokatmondó pillantására a fejéhez kapott. – Ó, a francba! Már megint Ursula! Remélem, a párja nincs vele, mert akkor kő kövön nem marad!

Remus értetlen tekintete láttán elmagyarázta:

– Ursula jelenleg az egyik alfanőstényünk. Magyar Mennydörgő a lelkem, és jobb napjain is rémes a vérmérséklete. A másik idősebb nőstényük Alexia, de ő nem mozdul a tojásai mellől, így Norbert mostanában nem legyeskedik körülötte. Szóval, Ursula meg Norbert nem igazán jön ki egymással. Vagy… hogy pontosabb legyek…

– Ursula nem rajong Norb udvarlási próbálkozásaiért – fejezte be a mondatát Charlie. – Általában a nőstény sárkányok az erősebb hímeket szemelik ki maguknak, és bár Norbert minden bizonnyal erős sárkány lesz, ha felnő… most még korántsem felnőtt, ezért mindig megkapja a magáét a nőstényektől. Viszont Norbert olyan keményfejű, hogy nem tanul a saját kárán, és minden alkalommal próbálkozik nála.

– Ennél már csak az a rosszabb, ha Ursulával van a párja, Arg… ő ugyanis nem jól tűri, ha egy másik hím megpróbál „udvarolni” a társának. A mennydörgők amúgy is csak ritkán választanak magunknak olyan párt, aki nem a fajtársuk. Bár a norvég tarajos hasonlít a mennydörgőkhöz, Norbertnek akkor sincs túl sok esélye Ursulánál.

– Ó, igen. Ursulának eddig két párja volt, és mindig azt választotta, akinek a legnagyobb faroktüskéi voltak… tekintve, hogy Norb nem rendelkezik ilyenekkel, Ursula észre sem veszi, csak ha túl közel megy hozzá, és bosszantja őt.

A vérfarkas felkuncogott a magyarázat hallatán. Norbert egyre jobban emlékeztette őt Siriusra, de furcsamód, ahogy a sárkány felidézte benne a közös csínyek emlékét, no meg a férfi heves vérmérsékletét, most könnyebb szívvel gondolt a barátjára. „Ó, igen… Sirius sem tudta megállni, hogy minden alkalommal randira hívja a hetedéves Christine-t, amikor még csak negyedévesek voltunk – gondolta. – Pedig minden alkalommal megátkozta őt… meg nem egyszer minket is. Norberttel biztos jól megértették volna egymást.”

Remus bölcsen még hátrább húzódott, amikor a másik sárkány emelt fővel kitrappolt az erdő fái közül, szájában egy nagyobbacska kecskével. Norbert láthatóan cseppet sem ijedt meg a nála sokkal nagyobb nősténytől, hanem rögtön udvarolni kezdett, bár Ursulát egyelőre csak az ebédje foglalkoztatta. Csak akkor mordult fel, amikor Norb túlságosan közelmerészkedett hozzá.

Norbert egyre közelebb körözött Ursulához, mély hangon morogva felszegte a fejét, néha apró füstpamacsokat fújt, és a szárnyaival legyezett, de a nőstényt nem érdekelte a közeledése. Amint végzett a kecskéjével, tüntetően felemelte a fejét, és otthagyta a csalódott Norbertet, aki érzelmeinek hangot adva vinnyogva felüvöltött. Charlie odasúgta Remusnak:

– Legalább most nem rohant utána, hogy megint leteremtsék. Legutóbb majdnem eltört a szárnya. Egy hétig be volt kötözve, de olyan makacs, mint az öszvér, ez sem akadályozta meg abban, hogy udvarlásképp levadásszon Ursulának egy bivalyt!

Remus mosolyogva megcsóválta a fejét. Norbert nem csak Siriusra, hanem Jamesre is emlékeztette. Ő is pont ilyen meggyőződéssel legyeskedett Lily körül… egyszer talán Norbertnek is sikerül megkapnia álmai asszonyát. Az említett sárkány szomorúan Charlie-hoz battyogott, lehuppant előtte, és panaszosan vinnyogott neki.

– Jól van, nagyfiú! Talán majd legközelebb – mondta Charlie, és megpaskolta az orrát. A másik kutató helytelenítően csóválta a fejét.

– Tudod, hogy nem jó ötlet ennyire magadhoz szokatni – morogta.

A vörös hajú fiatalember ránézett, és megvonta a vállát.

– Te is tudod, hogy Norbert sohasem tartozott a Rezervátum átlagos sárkányai közé. Emberek között született, és itt sem a fajtársaival nevelkedett.

Norbert úgy tűnt egyetért vele, mert közelebb dugta az orrát Charlie-hoz, és várta, hogy megint megpaskolják. Ezután elégedetten leheveredett a földre, és kíváncsian figyelte, ahogy a három varázsló eloltotta a lángoló szélmalmot. Szórakozottan újabb szikrákat fújt a levegőbe, de a körülötte sertepertélő emberek szerencséjére ezúttal nem sikerült felgyújtania velük az erdőt.

*

Charlie-t és a másik sárkánykutatót hamarosan értesítették, hogy Alexia tojásai mocorogni kezdtek. Mindkét kutató eliramodott a megfigyelőkunyhó felé, és maguk után rángatták a kissé megszeppent Remust is. Norbert kíváncsian trappolt mögöttük. Nem értette, mire ez a felhajtás, de ha a kedvenc emberei ennyire izgatottak voltak, akkor ő is igazán lelkesedhetett a dologért. Amikor mindannyian bementek a kis kunyhóba, megtorpant az ajtóban. Bosszúsan felvonyított, hogy vele már nem is törődnek.

Odabent teljes volt az izgalom. A sárkánykutatók a jó előre megtervezett megfigyelőbűbájok segítségével a sárkányok születésének minden pillanatát figyelemmel kísérték a kunyhó egyik falára vetített, gyakorlatilag életnagyságú mágikus képen. Remus a kutatókhoz hasonló lelkesedéssel figyelte, ahogy a kis sárkányok egyesével kibújtak a tojásból, majd az anyjuk lágy hangú hívására ügyetlenül odamásztak a hatalmas sárkányhoz, aki óvón feléjük terítette szárnyait, hogy eltakarja az apróságokat a kíváncsi szemek elől. A kutatók csak ezután vették észre, hogy a megható pillanatot nem csak ők nézték végig, hanem az ablakon kíváncsian bekukucskáló Norbert is. Láthatóan megfeledkezett arról, hogy kezdetben mennyire bosszantotta, hogy nem élvezheti az emberek osztatlan figyelmét. Békésen figyelte, ahogy a kutatók egyesével elhagyták a megfigyelőkunyhót, és csak távolról követte az utolsónak kilépő Charlie-t.

*

Remus a nap végén elbúcsúzott Charlie-tól, és sokkal békésebben tért vissza a fogadóba, mint remélni tudta. Egyáltalán nem bánta meg a kis kitérőt. Nem, még nem lépett túl azon, hogy Sirius meghalt, de… most valahogy nem csak a halálának pillanata járt a fejében, hanem az együtt töltött évek emléke is. És ez valahogy így volt rendjén.

Amikor visszanézett a rezervátum kapujára, még megpillantotta a Charlie mögül kukucskáló Norbertet, és nem tudta letörölni az arcáról a vigyort. „Ó, Sirius… bárcsak te is találkoztál volna vele! Milyen jót nevettünk volna azon, hogy van egy sárkány alteregód!”