Mi történt Pulival?

Cím: Mi történt Pulival?
Kulcs: Pulipinty, Ron baglya, begyűjtőbűbáj, Perselus Piton
Korhatár: nincs
Figyelmeztetés: nincs
Jognyilatkozatok: A jogok J. K. Rowling anyánkat illeti, nekem ebből semmilyen hasznom nem lett :D
Tart.: Perselus Piton súlyos balesete döbbentette rá Ront arra, hogy meglátogassa régi professzorát. Vajon mi történt a professzorral az elmúlt évek alatt? Egy érdekes továbbgondolása a Harry Potter sorozatnak.

A Reggeli Próféta cikke

Perselus Piton, a Roxfort volt bájitaltan tanára tegnap este súlyos seprűbalesetet szenvedett. Miután a medimágusok bevitték a Szent Mungó Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályba, kiderült, hogy olyan sérülést szenvedett, ami után már csak kerekesszékben tud közlekedni. Emellett az is kiszivárgott a sajtóhoz, hogy egy olyan ritka betegségben szenved, ami nem gyógyítható, így már csak pár hete van hátra. ,, A pallérozott elme számára a halál nem más, mint egy új kaland kezdete” - idézte Perselus Piton egykori mestere, Albus P. W. B. Dumbledore szavait

Ron Weasley hitetlenkedve nézett feleségére, s egy szintén hitetlenkedő szempár nézett vissza rá.

- Ezt nem hiszem el! Még olyan fiatal! – jött meg Hermione hangja elsőként.

- El kell mennem hozzá – jelentette ki határozottan Ron.
- Mi? – döbbent le Hermione.

- El kell mennem hozzá – ismételte magát Ron. – Túl sok mindent nem mondtam el neki.

- De Ron… Te utáltad – mondta óvatosan Hermione.

- Lehet, de később rájöttem, hogy értékes dolgokat tanultam tőle.

- Mikor tudatosult ez benned?

- Körülbelül fél évvel később.

- Miután végeztünk?

- Igen.

- Hát jó. Nekem mennem kell készülni a holnapi órámra.

- Várj! Nem is mondtad, hogy Piton már nem tanít.

- Lehet, hogy elfelejtettem.

- Mióta nem?

- 3 hónapja.

- És nem tudod, merre lehet megtalálni? – kiáltott Ron a távozó lány felé.

- Nem – csukta be maga mögött Hermione az ajtót.

Hideg téli este volt, mikor Ron és Hermione a nappaliban hallgatták a rádiót. Roxmorts utcái csendesek voltak. Senki nem járt most erre, mindenkit letaglózott a hír, hogy a Voldemort uralma alatt is mindig oly’ bátor Perselus Pitonnak már csak pár hete van hátra.

Másnap, mikor Hermione a szokásos reggelijét fogyasztotta, Ron lépett a konyhába. A konyhapulthoz sétált, s két kenyeret tett a pirítóba.

- Ma látogatom meg Pitont – mondta, míg a reggelijére várt.

- Ma? De hát azt se tudod, hol lakik.

- Este még küldtem egy baglyot Dracónak, gondoltam, ő tudni fogja.

- És?

- Tudta is. – Kivette a kenyérszeleteket a mugli szerkezetből, s egy tányérral együtt az asztalhoz ült.

- Jól vannak? A felesége talált már munkát?

- Gondolom, jól vannak. Ilyenekről nem beszéltünk, csak egy rövidke levelet küldtem.

- Mikor akarsz indulni?

- Ebéd után…

A hideg téli reggelen Perselus Piton a feleségével, Anasztáziával együtt fogyasztotta el a reggelihez járó kávéját. A házimanó sürgött-forgott körölöttük: cukrot és tejet, kiskanalat és teasüteményt készített elő. Hosszú percekig ültek némán, majd Anasztázia törte meg a csendet.

- Pers, hajnalban Draco küldött levelet.

- Mit írt? – érdeklődött az egykori bájitaltan tanár.

- Csak annyit, hogy egy egykori tanítványod meg szeretne látogatni.

- Honnan tudja?

- Tőle kérte el a címünket.

- És ki az? – itta meg a kávéja maradékát, majd szerelmére emelte tekintetét.

- Ron Weasley.

- Egy Weasley? – hökkent meg Perselus. – Mit akarhat?

- Nem tudom.

- Biztos kárörvendeni...

- Ne mondj ilyet, Pers! Biztos jóindulatú lesz.

- Biztos… - dörmögött Piton. – Akkor elmegyek készülődni, hogy kellően fogadhassam a vendéget – ejtette undorral az utolsó szót.

Ron belebújt a kabátjába, felvette a sapkáját, majd egy csókot nyomott felesége arcára.

- Este jövök, kedvesem – köszönt el, s elhopponált. A hideg az arcába csapott, mikor megérkezett a londoni címre. Megnézte az utcatáblát, s mikor megbizonyosodott arról, hogy jó helyen jár, felsétált az erdei ösvényre. Magabiztosabb lett, mikor meglátta a házat, s a bejárathoz lépve még egyszer átgondolta, mire is készül. Mikor összeszedte gondolatait, az ajtón lévő kopogtatóhoz nyúlt, és kétszer megkocogtatta vele azt, majd várt. Nemsokára kinyílt, s Piton sötét tekintete nézett vissza rá. Az egykori bájitaltan tanár semmit nem változott: görbe orrát és fakó arcát még mindig vállig érő, fekete, zsíros haj keretezte.

- Jó napot, Piton professzor! – mosolygott Ron, s közben kezét nyújtotta.

- Jó napot – köszönt Perselus, figyelmen kívül hagyva Ron kinyújtott kezét.

- Hogy tetszik lenni?

- Maga szerint hogy? Haldoklom. De jöjjön beljebb, mielőtt magát is elviszi egy megfázás – invitálta beljebb nem túl kedvesen a vendégét.

- Köszönöm – lépett beljebb Ron. Meglepő látvány tárult szeme elé. Képzeletében Piton házát úgy gondolta el, mint a Roxfort-beli dolgozószobáját: minden zöld és ezüst, és mindenhol kígyók vannak. Ezzel szemben az előszoba csöppet sem hasonlított erre az elképzelésre. Kedves, szívmelengető helyiségbe lépett, melyet igencsak otthonosnak talált.

- Gyönyörű a ház, professzor úr!

- Köszönöm. Kér esetleg egy meleg teát? – csukta be az ajtót Piton.

- Igen, köszönöm.

Ron követte a professzort a konyhába. Körbenézett a szobában, és ezt is ugyanolyan lakályosnak vélte: a barna falakon különféle varázsló képek sorakoztak. Volt olyan is közte, ami ismerősnek tűnt: gyerekkorában sokszor belógott a Roxfort konyhájába.

- Jó napot, fiatalember! Engem bizonyára nem ismer még. Anasztázia vagyok. – Ron csak akkor vette észre a nőt, mikor az köszönt.

- Jó napot! – csókolt kezet Ron.

- Foglaljon helyet – kínálta hellyel. – Mi járatban erre?

- A professzorral szeretnék beszélni – mosolygott Ron, s vegyes érzelmekkel foglalt helyet. Nem tudta, hogy ezután mi következik majd. Sikerül-e elmondania Pitonnak, amit szeretne, vagy az első szó után kihajítja? Habár még nem landolt a hideg utcán, s ezt jó jelnek tartotta.

- Akkor itt is hagylak benneteket – mondta Anasztázia, s kilépett a konyhából.

- Miért keresett ma fel? – tette le a két csésze teát Piton az asztalra, majd ő is helyet foglalt Ronnal szemben.

- Kérem, ne magázzon, professzor, már nem vagyok a tanítványa.

- Ez esetben kérném, hogy te is hívj Perselusnak – váltott kicsit kedvesebb hangnemre Piton.
- Rendben, Perselus – ízlelgette Ron az új nevet. – Azért jöttem, mert köszönettel tartozom neked.

- Miért? – lepődött meg. Mindenre számított, csak erre nem.

- Nagyon sok mindent tanultam tőled.

- Hát igen, talán az az öt év bájitaltan nem vész kárba – morfondírozott a professzor.

- Nem arra gondolok.

- Akkor?

- Bátorság.

- Mikor beszélgettem én veled a bátorságról?

- Semmikor. Láttam.

- Mikor?

- Az utolsó években. Harry mindent elmesélt, amit az emlékben látott. Hogy te mindvégig Voldemort ellen voltál, de mégis csak tettetted, hogy vele vagy. Én ezért csodállak téged.

- Csak tettem, amit kellett. Ennyivel tartoztam Dumbledore-nak.

- De ezt több volt, mint kötelesség. Más nem tette volna meg. Más nem TUDTA volna megtenni. Te hősiesen kiálltál Voldemort mellett, mikor kellett, de mindvégig Dumbledore pártját fogtad. És a patrónus. Én nem tudok nem felnézni rád!

- Ez esetben köszönöm.

- És tudom, hogy ez neked semmit nem jelent, de megőrültem volna, ha nem jövök el és ezt nem mondom el neked.

- Hidd el, hogy ez nagyon sokat jelent. És ha még élne Dumbledore, és lenne egy baglyom, akkor most ezt meg is írnám neki.

- Nincs baglya? – hökkent meg Ron.

- Nincs. Sose volt.

- Hogyhogy?

- Egyik sem tetszett. Vagyis van egy, de az nem lehet az enyém.

- Miért nem? – csodálkozott Ron. Nem hitte volna, hogy Perselusnak nincs elég galleonja egy bagolyra. Azért annyira nem fizet rosszul egy tanári állás.

- Mert már másé.

- Kié? Már ha ezzel nem sértelek meg.

- Nem dehogy. De meg fogsz lepődni. A tiéd.

- Erol? – gondolt Ron furcsán a Weasley család öreg baglyára.

- Nem. Pulipinytre gondolok.

- Puli? – lepődött meg Ron még jobban.

- Igen. Annyira szép bagoly. Olyan kicsi, és mindig virgonc. És azok a szürke tollak! Gyönyörű madár – álmodozott Piton.

- Hát ez meglep, de… - állt fel Ron, majd elővette pálcáját. – Invito Puli – mondta ki a begyűjtő bűbájt Ron, s nem sokkal később Puli már ott repkedett a szobában.  – Hadd adjam oda.

- Mi? – döbbent meg most Piton.

- Fogadd el hálám jeléül.

- De nem fogadhatom el. Ez a te baglyod már nagyon rég óta.

- És most a tiéd lesz.

- De… - Piton nem talált szavakat. – Mi lesz neked?

- Ott van Hermione baglya. Nekem ő is jó lesz. Hiányozni fog, de jó érdekben mondok le róla.

- Köszönöm – nézett most először hálásan Perselus Ronra.
- Igazán nincs mit. Viszont nekem mennem kell, hazafele még el kell hoznom a fiamat az óvodából.

- Óvoda? Az mi?

- Mugli intézmény. Hermione javasolta.

- És mire jó? – érdeklődött Piton.

- Hermionéval mindketten dolgozunk, és nincs, ki vigyázzon a kicsire. Dadát nem akartunk fogadni, így legalább gyerekek között van.

- Értem. Hát akkor jó utat. És minden jót neked és Hermionénak is – búcsúzkodott Piton.

- Minden jót! – köszönt el Ron is. Nem akart hosszú, érzelgős búcsút. Nem szerette volna érzékeltetni Perselussal, hogy már nincs sok hátra.

Hazafelé egy elhagyatott sikátorba hoppanált. Jól ismerte ezt a helyet, s tudta, itt sosincs senki. Már sötét volt, így gyors léptekkel indult meg az óvoda fele. Bement a kertbe, majd belépett az épületbe. Égtek már a lámpák a sötétség miatt. Besétált az egyik folyósora, majd az egyik ajtóban megállt. Benézett, s látta, hogy már csak Hugo játszik a teremben. Vele szemben ült az óvónő, ám mikor megpillantotta Ront, azonnal felpattant, s biccentett az apuka felé.
- Hugo, nézd, ki van itt! – szólt kedvesen a nő a kisfiúhoz.

Hugo megfordult, majd mikor meglátta apját, felugrott, odafutott hozzá, s megölelte.

- Mehetünk, kincsem? – nézett le rá Ron.

- Igen – bólintott a kis Weasley.

- Viszontlátásra! – köszönt el, majd felvette Hugót az ölébe, s elindult hazafele.
Hermione a nappaliban ült és olvasott, mikor Ron és Hugo hazaért.
- Megjöttünk – köszönt Ron. Odalépett feleségéhez s egy csókot nyomott az arcára, majd átadta neki fiukat.
- Sziasztok – mosolygott Hermione. – Milyen napod volt?

- Érdekes. De majd mesélek. Most együnk, mert éhen halok! – mondta Ron.

- Rendben.
Miután megvacsoráztak Hermione elvitte lefektetni Hugót, ezalatt Ron elment fürdeni, s az elmúlt nap eseményein rágódott. A kezdet, mikor Piton még mogorva és bosszús volt, majd ahogy időről időre egyre jobban megbékélt. Végül Pulira gondolt, s egy könny szökött a szemébe. Szerette azt a madarat, de hitte, hogy jó helyen van.

Mikor Hermione lesétált a nappaliba, Ron már ott ült. A dohányzóasztalon két pohár és egy üveg mézbor volt. Kecsesen odalépdelt férjéhez, s leült mellé. Ron ügyesen töltött mindkét pohárba, majd koccintottak szerelmükre.
- Nagyon nehezen aludt ma el – mondta Hermione, miután már mindkét pohár üres volt. – Két mesét is el kellett olvassak.

- Mit olvastál neki?

- Bogar Bárd meséi közül – mosolygott Hermione visszagondolva arra, hogy az említett könyvet még Dumbledore hagyta rá.
- Szerettem azokat a meséket – álmodozott Ron.

- De mesélj, mi volt Pitonnál.
- Nem volt egyszerű.

- Miért? Nem engedett be a házába?
- De, csak mogorva volt, mint régen. Aztán ahogy beszélgettünk, és kiderült, miért látogattam meg, egyre kedvesebbé vált.

- Kedvessé? Annak az embernek van szíve?

- Ne gonoszkodj. Persze, hogy van. Sőt, megismertem a feleségét.
- Feleségét?

- Igen. Anasztáziának hívják. Igazán csinos és határozott nő, illik Pitonhoz.

- Meglepő. Azt hittem, magányos ember.

- Egyáltalán nem. Aztán kiderült, hogy mindig is szeretett volna egy baglyot, de sose volt neki.

- Miért nem vett?

- Nem volt olyan, ami tetszene neki. Aztán elárulta, hogy volt, csak az már valakié.

- Kié? – érdeklődött Hermione.

- Az enyém.

- Erol? – gondolt Ron régi baglyára Hermione, amit még a Weasley-család használt.

- Nem. Puli.
- Pitonnak Pulipintyre fájt a foga? És mit tettél?

- Odaadtam neki.
- Odaadtad? – hüledezett Hermione. – De hát imádtad azt a baglyot!

- Igen. De tartoztam neki ennyivel.

- Ez nagyon kedves tőled, Ron. – simogatta meg férje arcát, majd megcsókolta.

------------------------------------------ 6 és fél év múlva------------------------------------------

- Gyertek, le ne késsétek a vonatot! – sürgette a társaságot Harry.

- Harry, van még fél óránk – forgatta szemét Ron

- Hermione hogyhogy nem jött ma? – kérdezte Ginny.

- Nem akart felutazni Londonba, estére neki is a kastélyban kell lennie.
- Hugót miért nem a kastélyhoz vittétek?

- Szüksége van erre a vonatútra. Itt fog barátokat szerezni. Ha most nem száll fel és nem utazik Roxfortig a többi diákkal együtt, nehezen tudna beilleszkedni közéjük.

Hat és fél év telt el az óta az ominózus nap óta, hogy Ron meglátogatta Perselus Pitont. Nem sokkal később, három hét múlva az egykori bájitaltan tanár meghalt. Ron, Hermione, Harry és Ginny mind ott voltak a temetésen. Nagyon nehéz időszak volt az.

- Ginny, menj előre Lunával, utána Ron Hugóval, és utánuk én – vezényelt Harry.

Mind az öten sikeresen átértek a kilenc és háromnegyedik vágányra. Harry és Ron segített felpakolni a gyerekek csomagjait a vonatra. Mikor Ron megfordult, hogy elköszönjön a fiától, egy ismerős madarat pillantott meg, és a fiú mögött álló hölgy is ismerősnek tűnt.

- Várjatok, mindjárt jövök! – szólt Ron, és elindult a fiú fele.

- Elnézést, maga Anasztázia? – kérdezte óvatosan.

- Igen. Maga Ron Weasley, nem?

- De igen – mosolygott Ron.

- Ő a fiam, Samuel Piton.

A kisfiú felnézett Ronra. Igencsak meglepődött, hogy Perselusnak van fia. Mikor ott volt Pitonéknál, már élnie kellett a gyereknek, ha most 11 éves, de mégse mondta.

- Az édesapád a legbátrabb ember volt, akit valaha ismertem. – mondta Ron végül, s visszament családjához.

- Ki ez? – kérdezte Harry.
- Piton fia.
- Pitonnak van gyereke? És mit keres nála Puli? – hökkent meg Harry, mikor jobban szemügyre vette a fiút. – Azt mondtad, elajándékoztad.

- Így is volt. Pitonnak, még pár héttel a halála előtt.

- De miért? – Harry nem tudta mire vélni ezt.

- Köszönettel tartoztam neki.

- Miért? – értetlenkedett még mindig Harry.

- Mindenért.