A legsötétebb memoár

Cím: A legsötétebb memoár

Kulcsok: Nagini, Voldemort kígyója - Godric's Hollow - Bellatrix Lestrange

Műfaj: novella

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: gyilkosság, szereplő halála, kínzás, erotikus tartalom, durva nyelvezet

Jogok: J. K. Rowling és a Warner Bros

Tartalom: „Én, Tom Rowle Denem, közismert nevemen Lord Voldemort, Nagy-Britannia teljhatalmú ura, az aranyvérű mágusok és boszorkányok feje, továbbá a halálfalók fővezére elhatároztam, hogy lejegyezem az utókor számára örökkévaló életem néhány legmeghatározóbb momentumát.” Anglia, 2056. június 25.

„Enyém a bosszúállás, én megfizetek.”

Én, Tom Rowle Denem, közismert nevemen Lord Voldemort, Nagy-Britannia teljhatalmú ura, az aranyvérű mágusok és boszorkányok feje, továbbá a halálfalók fővezére elhatároztam, hogy lejegyezem az utókor számára örökkévaló életem néhány legmeghatározóbb momentumát. Visszaemlékezésem több helyütt zavarba ejtő részletességgel számol be a XX-XXI. század eseményeiről, pergamenre vetésükkor egyszer sem másítottam meg az igazságot.

1970. december 25.-én Godric's Hollow teljes lakossága megérezte a változást. A karácsony meghittségét sötét erők ténykedése váltotta fel, a muglik csontjaiba már tudat alatt is belevájt a rettegés fagyos hidege. Köztük jártunk, s ők koszos kis házaikba húzódtak a nagyság és a hatalom elől. Felsőbbrendűségünk ott vibrált a levegőben, a falu polgárai pedig még lélegzethez sem juthattak anélkül, hogy ne tudatosult volna bennük önnön jelentéktelenségük.

Két héttel korábban vettem át a hatalmat, akkor már mindenki az én nevemet rettegte Anglia-szerte. Tudjukkiként kezdtek emlegetni, beköltöztem otthonaikba és a lelkükbe, megmérgeztem hétköznapjaikat és családi kapcsolataikat. A csatlósaim bált rendeztek a tiszteletemre, hogy méltóképpen ünnepelhessük meg a győzelmet, mely végleg beírta magát a történelembe. Lucius Malfoy, aki már akkor is az egyik leghűségesebb szolgám volt, felajánlotta e célra wiltshire-i kúriáját, de én nem értem be ennyivel, elégtételt akartam: Albus Dumbledore szülőfaluját.

Karácsony estéjén több száz fős tömeg verbuválódott össze lojális híveimből a Godric's Hollow-i templom kiürített és lecsupaszított hajójában. A húsz fős zenekar jóvoltából élénk zeneszó járta be a termet, az Isten házának hivalkodóan aranyozott falai pedig előkelő külsőt kölcsönöztek rendezvényünknek. Embereim impozáns emelvényt építtettek számomra az egykori szentély helyén, s én hálából kegyeskedtem megengedni legbelsőbb körömnek, hogy helyet foglaljanak mellettem az ünnepi asztalnál.

Az aranyvérűek beszélgettek, táncoltak és nevettek, a poharak kitartóan csilingeltek, nekem pedig alkalmam nyílt rá, hogy mindenkit alaposan szemügyre vehessek, aki a táncparkettre téved. Lucius kérésére lelkesítő beszédet mondtam az egybegyűlteknek, majd méltattam néhány szóra halálfalóim háborúban megmutatkozott érdemeit is. Ritkán mer nekem bárki is meglepetést szervezni, ők mégis ilyesmire vetemedtek, szavaim nyomán ugyanis véget nem érő ajándékozási ceremónia vette kezdetét.

Sorban járultak a trónom elé, hogy így vagy úgy, de meghálálják azt a sok jót, amit az elmúlt hetekben vittem véghez ügyünk érdekében. Többségüket nyilván csak a félelem vezérelte, amikor lábaimhoz helyezték ajándékaikat, de volt néhány csatlósom, kiknek meglepetéseire különösen is kíváncsi voltam. A legmeghökkentőbb ajándékkal ifjú szolgám, Rodolphus Lestrange rukkolt elő, kinek intésére a házimanók egy fából készült, smaragdokkal díszített ládát hoztak elém.

Jeleztem, hogy kinyithatják, de Rodolphus alázatosan megkért rá, hogy magam nyissam fel a láda fedelét. Felálltam a székemből, majd lesétáltam a lépcsőn, és mertem remélni, hogy ajándéka meg fogja érni a fáradtságot. Bár jó szolgálatokat tett nekem, Lestrange-et mindig is ellenszenves alaknak tartottam; áhítozva vártam hát eljövendő bukását. Amikor a láda fedele végre felnyílt, egy kékeszöld testű nőstény kígyó siklott elő belőle, melyet fejétől a farkáig legalább másfél méter hosszúnak becsültem.

Szólni akartam a hüllőhöz, de az nem hagyott rá időt: heves ingerültséggel találta meg a teremben fogvatartóját, Rodolphust, hogy fogaival aztán mély sebeket ejtsen annak arcán és nyakán. A földre teperte a férfit, aki rémülten kiáltott segítségért, s bár megtehettem volna, nem állt szándékomban leállítani az ismeretlen fenevadat. Egyik halálfaló sem mert átkot szórni Nagyságos Uruk ajándékára, ezért a küzdelemnek, mely hosszú másodpercesre nyúlt, végül a feleség, az ébenhajú Bellatrix vetett véget. Kábító átka a közeli falnak csapta a kígyó testét, Rodolphust pedig azonnal a Szent Mungóba szállították, ahol később aztán sikerült megmenteniük az életét...

A közjátékra fél óra múlva már csak néhány vércsepp emlékeztetett a falusi templom szentnek hitt padlóján, az ajándékozók hosszú sora pedig lassan a végéhez ért. A vérszomjas hüllő akkor már a lábaimnál tekergőzött, mert elhatároztam: megtartom magamnak. Szóltam hozzá, megnyugtattam, s kihasználva, hogy mások úgysem értik a szavaimat, még meg is dicsértem, amiért megleckéztette a férfit, akit sohasem szívleltem. Éreztem, hogy sok közös van az állatban és bennem, elneveztem hát Nagininek. Úgy véltem, ez a név mindkettőnk természetéhez kiválóan passzol, és mint később kiderült, jónak bizonyultak a megérzéseim.

*

Teltek-múltak az évek, s közben a hüllő lett a legfőbb bizalmasom. Sokszor előfordult, hogy napokra is eltűnt, de a fontosabb pillanatokban mindig mellettem volt. Bár szűkszavúságával gyakran felbosszantott, nem kárhoztathattam érte - minden negatív tulajdonságában önmagam kígyóbeli megtestesülését láttam viszont. Magának való volt és különösebben nem is ragaszkodott hozzám, de mindketten hasznot húztunk a másik jelenlétéből.

Nagini már önmagában is tekintélyt parancsolt nekem, kémkedett az ellenségeim után, sőt akár likvidálta is őket, ha épp azt kívántam tőle. Gyorsan, precízen dolgozott, nem kérdezett és nem vétett hibát. Diszkréciója nem ismert határokat: még akkor is ő őrizte a szobám ajtaját, amikor örömömet leltem Bellatrix Lestrange-ben. A nőben a Blackek vére folyt, büszkesége határtalan volt, az ágyban mégis törékeny naivaként simult a tenyerembe. Kedvemre formálhattam, akár egy adagedényt, ő pedig semmire sem mondott nemet. Az csak hab volt a tortán, hogy miközben engem kényeztetett, ott csillogott a kezén a karikagyűrű, amelyet a férjétől, Rodolphustól kapott...

1981 a fordulat éve volt - még ma is kristálytisztán emlékszem arra az október végi éjszakára, amely megpecsételte sorsomat. Tizenegy évvel a győzelmi bált követően visszatértem Godric's Hollow-ba, hogy pontot tegyek egy nyugtalanító jóslat végére, de hiba csúszott a terveimbe, s én közel tizenöt évre megszűntem létezni a varázsvilág számára. James Pottert sikeresen megöltem, de az asszony, Lily vakmerű életáldozata elég volt hozzá, hogy minden számításomat keresztülhúzza...

Elbuktam, s már csak árnyéka voltam régi önmagamnak. Albániába menekültem, ahol hosszú időn keresztül kizárólag Nagini mérge táplált - csakis annak köszönhettem, hogy életben maradtam. Már ő sem volt ugyanaz a kígyó, aki Potterék megtámadása előtt, de én csupán az irántam való szánalomnak tudtam be a változást. Egyre többet sziszegett hozzám, egy percre sem mozdult el mellőlem... s a börtönben sínylődő Bellatrix helyett ő dörgölőzött a csonkhoz, amit akkor a testemnek neveztem. Nem volt nálam visszataszítóbb lény, ő mégis sokkal ragaszkodóbbá vált, mint korábban bármikor, én pedig nem tudtam mire vélni a viselkedését. Olyan kígyónak tűnt, aki a hatalom mellé pártol, mégis akkor került hozzám a legközelebb, amikor minden voltam, csak hatalmas mágus nem.

Mellettem állt, amikor feltámadtam, de velem tartott akkor is, mikor úgy döntöttem, hogy újabb horcruxot készítek. Végignézte Bertha Jorkins kivégzését, és pontosan tudta, mi fog következni, mégsem menekült: engedte, hogy ő maga váljon a lélekdarabom új otthonává. A tökéletes összahangot, ami kialakult köztünk, egyedül két személy közvetett vagy közvetlen jelenléte törhette meg: Bellatrixé és Harry Potteré.

Miután kiszabadítottam egykori szeretőmet az Azkaban dementorainak karmai közül, ismét a magamévá tettem. Hátrányára váltak a fogságban eltöltött évek, de én sem szépültem vagy fiatalodtam meg az idők folyamán. Nagini, aki korábban rá sem hederített, hogy kivel és mit csinálok a hálószobámban, most megveszekedett fenevadként vetette magát Bellatrixra, s még az én parancsaimnak sem engedelmeskedett. Csak kis híja volt, hogy súlyos kárt tegyen a csatlósomban, bennem pedig szélsőséges viselkedését látva felsejlett a gondolat, hogy talán féltékenység mardossa a háziállatomat...

Az lett a dolog vége, hogy mindkettejüket megfenyítettem: Naginit az engedetlenségéért, Bellatrixot pedig azért, mert mikor megözvegyült, rögtön abba a hiszembe ringatta magát, hogy most majd feleségül veszem... Az ötlet egyszerre töltött el szánakozással és haraggal, de végül az utóbbi bizonyult erősebbnek, ezért nem maradt más választásom, minthogy végleg megtanítsam neki, hol is van a helye.

A másik problémát Potter személye jelentette. Valahányszor említésre került a gyűléseink során, Nagini azonnal nyugtalanná vált, sőt az is előfordult, hogy váratlanul elhagyta a termet. Sosem mert megakadályozni a fiú elleni terveim szövögetésében és megvalósításában, de sokszor rajtakaptam, hogy erősebben szorítja kezemet, miután rátekeredett, vagy hogy egészen mély barázdákat váj bőrömbe méregfogaival... de visszatekintve mindez csak ártalmatlan kedveskedésnek tűnt későbbi legkomolyabb konfliktusunkhoz képest, melyre a Roxfort ostroma előtti éjszakán került sor.

*

1998 májusának elején már tapintható volt a feszültség a halálfalók táborában: tudták, érezték, hogy hamarosan mindannyiuk sorsa eldől majd. Az én sátram a tábor közepén állt, belsejét tértágító bűbájjal tették otthonosabbá. Elsején is ott húztam meg magam a fekete vászonfalak között, melyeken sejtelmesen pislákolt a helyiségben meggyújtott gyertyák fénye. A szél olykor meg-megmozdította a sátort, az árnyékok ezért hol megnyúltak, hol pedig összementek rajta.

Az asztalomnál ültem és a gondolataimba merültem. Biztos voltam benne, hogy nagy jelentőségű események vannak készülőben, de arra, ami éjfél után történt, semmi nem készíthetett fel. Nagini egész nap nyugtalanul tekergőzött a lábaim körül, az est beálltával pedig már egyenesen remegett. Egyszer csak fogta magát és a szoba közepére siklott, én viszont csupán egy futó pillantásra méltattam őt. Sárga szemében félelemmel vegyes elszántság tükröződött, és ahol az egyik másodpercben még egy kígyó volt, a másikban már egy meztelen nő megszeppent alakja...

Animágus! - villant át a fejemen, és már pálcát is rántottam, de elbizonytalanodtam, amint tudatosult bennem, hogy ki is áll előttem.

„Te...?” - kérdeztem tőle hitetlenkedve, ahogy végighordoztam tekintetemet a vörös hajzuhatagon és az immár sötétzöld szempáron.

Ő csak egy bólintással felelt, majd közelebb lépett hozzám, ám én azonnal feljebb emeltem pálcát tartó kezemet, hogy megakadályozzam megkezdett mozdulatsorában.

„Megöltelek téged!” - kiáltottam oda neki.

„Az nem én voltam” - válaszolt egyszerűen, s bár hangja látszólag nyugodt volt, halovány testét még mindig uralta a görcsös remegés.

Lily Evanst - mert ő volt az, kétség sem fér hozzá - ismét (és véglegesen) is át akartam küldeni a másvilágra, de a Naginihez fűzött kötelék nem engedte, hogy meggondolatlan döntéseket hozzak.

A nő térdre borult előttem, úgy könyörgött érte, hogy meghallgassam, én pedig megadtam rá az esélyt, hogy kimagyarázza magát, bár úgy gondoltam, nem tud olyat mondani, ami miatt megkegyelmeznék neki. A pálcámat egy percre sem vettem le róla, mialatt beszélt, de egyre kevésbé tudtam leplezni a szavai keltette döbbenetet, ami fokozatosan uralkodott el rajtam.

Elmesélte, hogy bár férjes asszony volt, akinek gyermeke is született, mégis belém szeretett. Azt is elmondta, hogy mindig vonzódott a sötét oldalhoz, de nem volt hozzá elég bátorsága, hogy összetörje a róla alkotott képet - inkább elnyomta magában a valós énjét, csakhogy ne kelljen csalódást okoznia a szeretteinek. Néhány évig egészen jól viselte ezt a kettős életet, de aztán megtudta, hogy mire készülök a jóslat indíttatásából, s míg a többiek tragédiaként fogták fel a közelgő eseményeket, ő lehetőségként.

Felfogadott a fia mellé egy dajkát, aki teljesen megszerette a gyermeket, majd a döntő pillanatban Imperius-átkot szórt az asszonyra, így kényszerítve őt, hogy felvegye a munkáltatója alakját, amikor majd megtámadom őket. A dajka vetette magát a kis Harry elé, nem pedig az édesanya, és róla is csapódott vissza az átok rám, a Sötét Nagyúrra. Lily Evans meghalt az ismerősei számára, és mindenki úgy őrizte őt a szívében, mint hőst, aki végig kitartott a jó oldal mellett...

Animágiát gyakorolt, de senkinek sem beszélt róla, mert kígyó volt az alakja. Ellopta és bezárta Naginit, az igazi ajándékot, akit Lestrange-éktől kaptam, majd a bukásomat követően átvette mellettem a hüllő helyét. Mire idáig jutott a történetben, én már mindent értettem: a „Naginiben” végbemenő változásokat, a féltékenységi jeleneteket, a Potter-fiú védelmét... összeállt a kép. Az is tudatosult bennem, hogy minden valószínűség szerint Lily Evans volt mellettem akkor is, amikor a horcruxomat készítettem, s már csak ezért sem végezhettem vele.

Részben megértettem az indítékait, sőt még büszke is voltam, amiért magam mellé tudtam állítani a Főnix Rendje egyik legígéretesebb üdvöskéjét, de a bátorság, amit csodáltam benne, ugyanúgy taszított is, hiszen mindenkit elárult, akit szeretett. Végül arra a döntésre jutottam, hogy alaposan megfenyítem őt, s elnapolom az ügyet, míg véget nem ér a roxfortiakkal vívott csata. A kínzásra még aznap éjjel sor került, én pedig kéjes gyönyörrel hallgattam az asszony sikolyait, aki - ha csak közvetetten is - másfél évtizedre száműzött a varázsvilágból.

Reggel már minden porcikája egy merő seb volt, a haja színe pedig egybeolvadt a feje köré gyűlt vértócsáéval. A szájából is vér bugyogott, amikor megkért, hogy „az igazi” Naginit vigyem magammal a másnapi ostromba, ne pedig őt. Akkor is így tettem volna, ha nem veti fel az ötletet, mert tudtam, így maximális biztonságban lesz a horcrux, amit akaratom ellenére Lily Evans testébe helyeztem. A fia életének megkíméléséért is könyörögni kezdett, de én egyetlen rúgással elhallgattattam, majd kiléptem a sátorból. Még abban az órában biztonságos helyre vitettem őt - vissza Albániába.

*

Másnap, 1998. május 2.-án aztán úgy tűnt, végleg elbuktam. Potter és szövetségesei kitartóan küzdöttek, s bár a harcok során szinte végig úgy tűnt, hogy a mi győzelmünkkel zárul majd a nap, a szerencse végül mégis Dumbledore embereinek oldalára pártolt. Bellatrix meghalt, miközben Molly Weasleyvel párbajozott, Naginit pedig (azt, amelyiket a Godric's Hollow-i bálon kaptam) Neville Longbottom gyilkolta meg. Pottert mindvégig halottnak hittem, de egy csel segítségével végül szembekerült velem, a Pálcák Urával pedig, akit akkor már ő birtokolt, könnyedén győzedelmeskedhetett felettem.

Anglia összes mágusa és boszorkánya fellélegzett, majd a boldogságtól ittasan, az öröm mámorában úszva töltötték az elkövetkező éveket. Azt hitték, hogy én húztam a rövidebbet, de ennek a játéknak mégsem ők nevettek a legvégén. Nem pusztult el minden horcruxom: a titkos fegyver, Lily Evans még mindig ott volt nekem. Dönthetett volna úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a halálomat, s ezzel mindennek véget vet; dönthetett volna úgy, hogy a szabadságot választja az én szolgálatom helyett. Nem tudhatta, vajon megkegyelmezek-e majd neki, mikor másodszor is feltámadok a halálból, de ő mégis kockáztatott, s ezúttal helyén használta az eszét.

Tizenkilenc évet áldozott rá az életéből, hogy - immár emberi alakban - istápoljon engem. Gondoskodott rólam, s míg én évről évre egyre erősebbé váltam, ő úgy öregedett és gyengült el mindjobban. Nekem adta fiatalságának hátralévő éveit, miközben barlangról barlangra jártunk az Adriai-tenger partjának szirtjein. Veszélyes játékot játszottunk, kockáztattunk, s végül győztünk.

2017-ben tértem vissza Nagy-Britanniába. Újra testet öltöttem, s bár külsőm visszataszítóbb látványt nyújtott, mint addig bármikor, belül csak úgy tombolt bennem a bosszúszomjból táplálkozó, évek során felgyülemlett mágia. Az volt az első dolgom, hogy rajtaüssek a Potter-famílián, és megköveteltem Lilytől, hogy ő is elkísérjen. Addigra már nem ismerte azt a szót, hogy „én” - teljesen feladta önmagát értem, uráért és parancsolójáért.

A családfő, Harry szeme láttára irtottam ki az egész családot, s őt magát hagytam utoljára, régi ellenségemet. A '98-as csatát követően botor módon megszabadult a Pálcák Urától, s így már esélye sem volt ellenem. Ő maga esdekelt a halálért felesége és közös gyermekeik holtteste felett, én pedig behívtam a helyiségbe az anyját, s megcsókoltam, mielőtt a fiával együtt átküldtem volna a túlvilágra. Akkor éreztem először, hogy most már tényleg minden az enyém.

*

Újabb negyven év telt el harmadik hatalomátvételem óta. Visszatérésemet követően felkerestem egykori hívemet, illetve azok családjait, s lassacskán ismét elindult egy folyamat, melynek során egyre többen álltak az ügyem mellé. Mostanra már közel tízezer halálfalónak parancsolok, a Hold pedig régi ismerősként köszönti a Sötét Jegyet az éjszakai égbolton, mely egész Nagy-Britannia névjegyévé vált.

Anglia, 2056. június 25.

A legjobb barát

Cím: A legjobb barát

Kulcs: Bolyhoska, Mágikus Menazséria, kiábrándító bűbáj

Korhatár: 16

Figyelmeztetés: szereplő halála

Természetesen minden jog J.K. Rowlingot illeti, és a történetből semmilyen anyagi hasznom nem származik.

Tartalom: Az én megközelítésemben Bolyhoska nem volt mindig háromfejű. Ez a kis történet tehát arról szól, hogy mégis hogyan lett az, illetve miért is került végül Hagridhoz.

A szikrázó napkorong épphogy csak átbukott a horizonton, ezer parányi csillogó gyönggyé változtatva a friss tavaszi harmatot, mikor egy tízéves forma kislány vidám kurjongatás közben berontott szülei hálójába.

– Anya, anya – kiáltozta – megkaphatom végre?

– Liz, mégis miről beszélsz? – kérdezte édesapja két ásítás között.

– De apa – nyafogta panaszosan – talán elfelejtettétek, hogy ma van a szülinapom?

A fiatal apuka szemei huncutul megcsillantak, majd hangos nevetésben tört ki.

– Hát lehet azt elfelejteni, mikor egész héten másról sem beszéltél? – Lépett a kislány elé, majd az ölébe kapta, és elindult vele a konyhába.

– Anya, elmondod mi az? – kukkantott Liz a mögöttük lépdelő édesanyjára.

– Majd meglátod, édesem. – cirógatta meg kislánya arcocskáját.

A kis család ekkorra leért a konyhába, s miután lányát letette egy székre, Liz édesapja pálcáját előkapva nekiállt reggelit készíteni. Liz izgatottan mocorgott a széken, már nagyon kíváncsi volt milyen ajándékot fog kapni. Édesanyja ezt látva halkan felkuncogott és férje mellé lépve suttogott neki néhány szót, majd elindult a nappaliból nyíló laborba. Néhány perc múlva egy kék selyemmel leborított ládát lebegtetve tért vissza.

– Boldog születésnapot édesem! – mondta az akkorra már előtte topogó Liznek.

– Isten éltessen sokáig! – puszilta meg az édesapja is.

Liz lerántotta a kék leplet, és halkan felsikkantott mikor belenézett a ládába. Onnan két nagy csillogó barna szempár nézett rá vissza.

– Egy kiskutya! – ujjongott szüleire nézve, majd megsimogatta a ládában lévő bolyhos kis kobakot.

– Kivehetem, apa?

– Először megreggelizünk, és utána, ha felöltöztél kivisszük a kutyust a kertbe. Addig kitalálhatod, hogy mi legyen a neve. – terelte vissza apja az asztalhoz.

Alig fél óra múlva Liz már teli hassal, felöltözve várta a szüleit, az ölében Bolyhoskával. Mikor kivette a ládából, és végigsimított az állat puha kis bundáján akkor találta ki neki ezt a nevet, és úgy gondolta ez tökéletesen illik legújabb barátjához.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Lizt és Bolyhoskát lehetetlenség legyen elválasztani egymástól. Liz imádta az aranyos kis szőrcsomót, gondoskodott róla, és sülve-főve együtt játszottak. A kislány sok-sok könyörgés és sírás után kiharcolta, hogy Bolyhoska az ő szobájában aludhasson, és minden este lefekvés előtt altatódalokat énekelt kedvencének.

Egy alkalommal történt, hogy a szakadó eső miatt bent kényszerültek játszani, és Bolyhoska beszaladt a résnyire nyitott labor ajtaján, amit Liz szülei kivételesen hagytak úgy.

– Bolyhos! Bolyhoska! Gyere ki! – szólítgatta az állatot Liz, de az nem hallgatott rá.

A kislány tudta, hogy neki a laborba nem szabad bemennie, de úgy gondolta, hogy nem lehet baj, hiszen csak felkapja kiskutyáját, és már jönnek is ki. Be is szaladt, de még mielőtt bármit is tehetett volna, a saját nevét hallva hirtelen hátrafordult az ajtóban álló anyja felé, meglökve ezzel egy hatalmas polcot, teli bájitalos üvegcsékkel. A következő pillanatban csak a széttörő üveg jellegzetes hangja hallatszott, ahogy a több tucat fiola a padlón landolt, majd egy hatalmas robbanás rázta meg a házat. Liz érezte, hogy két kar fonódik köré, és a következő percben már az anyja ölében zokogott a nappaliban.

– Ne haragudj anya. – szipogta – nem kellett volna bemennem.

– Nyugodj meg Liz – próbálta lefejteni a nyaka köré fonódó apró kezeket – hadd nézzem, hogy rendben vagy–e.

– Mégis mi történt? – rontott be Liz édesapja az ajtón.

Még mielőtt az elhangzott kérdésre válasz érkezhetett volna a labor felől panaszos nyüszítés hallatszott. Liz már rohant volna megnézni mi történt Bolyhoskával, de az anyja még szorosabban ölelte magához.

– Liz véletlenül felborította a polcot, és a rengeteg bájital okozta a robbanást. Bolyhoska pedig végig bent volt. – intézte szavait férjéhez Liz édesanyja – Jobb lenne, ha te néznéd meg, hogy mi van vele.

– Maradjatok itt!

Amíg a nappaliban várakoztak, Liz édesanyja végre megbizonyosodott róla, hogy lányának látszólag semmi baja. Ezalatt a laborban a fiatal apuka hosszú percekig nem jutott szóhoz, ugyanis egy helyett immár három szempár nézett rá vissza. Bolyhoskának a véletlenül összekeveredő bájitalok hatására három feje lett.

Néhány óra vita és a lehetőségek boncolgatása után, végre elindultak Londonba. Először a Mágikus Menazsériát vették célba, ahol Mr. Robertson, a tulajdonos, minden tőle telhetőt megtett, de nem talált megoldást. Liz édesanyja pedig még egy listát is összeírt a lehetséges bájitalokról, amik a polcon voltak.

– Sajnálom – futotta át a listát Mr.Robertson – a baleset valószínűleg visszafordíthatatlan, de még nagyobb baj, hogy nem lehet tudni milyen további mellékhatások lesznek majd.

– Értem, – sóhajtotta Liz apja – mit gondol, a Szent Mungóban kérjünk segítséget egyáltalán?

– Hm, talán Johns megnézhetné… – dörzsölgette az állát Mr. Robertson – Igen, keressék meg Johns gyógyítót, ő dolgozik a leginkább speciális esetekkel, nem tudom mennyire ért az állatokhoz, de talán kitalál valamit.

Így aztán fél óra múlva már Johns gyógyító vizsgálta Bolyhoskát, de ő sem jutott többre Mr. Robertsonnál.

– Csak azt tudom javasolni, hogy körültekintően neveljék a továbbiakban. Továbbá jelentést kell tennem az esetről, és a minisztérium felkeresi majd önöket, hogy kivizsgálják mennyire veszélyes az állat.

– Lehet, hogy elviszik tőlünk? – szólt közbe Liz, miközben magához ölelte Bolyhoskát.

– Nem valószínű, de néha elmennek majd hozzátok, hogy megnézzék minden rendben van–e. – borzolta meg Liz haját a gyógyító.

– Megvizsgálná a lányomat is? – kérdezte Liz édesanyja megszakítva a beálló csendet – csak a biztonság kedvéért.

Johns bólintott, így Liznek diagnosztizáló bűbájok sorát kellett végigülnie teljes csendben. A gyógyító szerint a bűbájok megfelelő működéséhez erre feltétlen szükség volt. Nagyon unalmas volt hallgatni a halk mormolást majd fél órán keresztül. Liz főleg akkor tudott legkevésbé uralkodni magán mikor látta, hogy Bolyhoska unalmában a farkát kergeti, vagy épp három pár nagy szemét szomorúan függeszti rá, amiért nem szaladnak rögtön játszani.

A következő évben Bolyhoska látványos változásokon ment keresztül. Hihetetlen tempóban nőtt, és egyre élesebb fogai lettek. Bárki számára ijesztő látványt nyújtott volna, de Liznek nem. A legjobb barátjára lelt a kutyában, mert azzal együtt, hogy egyre veszélyesebb lett, egyre tanulékonyabb, és ragaszkodóbb is. Bolyhoska kizárólag Lizt ajándékozta meg feltétlen engedelmességgel, sokszor a kislány szüleire sem hallgatott. Liz továbbra sem vált meg a kutyától éjszakára, sőt nagy kedvence lett az esti lefekvés ideje, mikor addig énekelt Bolyhoskának míg el nem aludtak. Mivel úgy tűnt ez a kutyust különösen megnyugtatja és lecsendesíti, Liz pihenésképpen sokszor dúdolgatott napközben is. Mindnyájan tudták azonban, hogy hamarosan Liz a Roxfortba megy, és hogy ez a különleges kapcsolat, pontosabban annak hiánya, sok álmatlan éjszakát okoz majd. A kislánynak számos barátja akadt az iskolában, de sosem tudott elfelejtkezni Bolyhoskáról, így kiváló jegyeinek köszönhetően sikerült kiharcolnia, hogy minden hétvégén meglátogathassa legjobb barátját.

***

Majd harminc év telt el azóta, hogy Liz életében először járt a Szent Mungóban, akkor teljesen egészségesen, most azonban aggódva várta a vizsgálat végét. Érezte, hogy komoly baj van.

– Nos? – kérdezte feszülten, mikor a gyógyító leengedte pálcáját.

 A másik nem válaszolt rögtön, először lassan leült mellé az ágyra, majd finoman megérintette a vállát.

– Tudom, hogy az aurorok munkája során sokszor átkok repülnek mindenfelé, de nem emlékszik, hogy valaha is érte volna olyan varázslat, aminek látszólag nem volt hatása?

– Öö… én nem is tudom, előfordulhatott, hogy eltaláltak és nem is tudtam róla.

– Az átok, amit felfedeztem magán, nagyjából tíz éve érhette. Mivel a hatása csak hosszú idő múlva jelentkezik, így szinte gyógyíthatatlan. Csak akkor lehet a folyamatot lelassítani, ha egy éven belül észreveszik. Nagyon sajnálom, de az állapota innentől rohamosan romlik majd.

Liz megszólalni sem tudott. Meg fog halni. Hiszen ez nem lehet. Hogy történhetett ez vele? Nem érzékelte sem azt, hogy egyre jobban remeg a keze, sem a mellette ülő férfi szavait. A kétségbeesés egyre nagyobb hullámokban tört rá. Majd negyed órának kellett eltelnie mire a kavargó és zavarodott gondolatok csillapodtak a fejében és meg tudott szólalni.

– Mennyi időm van hátra? – nyöszörögte a szavakat.

– Néhány nap.

Liz a tenyerébe temette az arcát. Annyi embert mentett már meg, és most saját magán mégis képtelen lesz segíteni.

– Nézze, itt kell maradnia, és megígérem meg fogok próbálni minden tőlem telhetőt, de az esélyeink egyenlőek a nullával. Tényleg sajnálom.

Ahogy a gyógyító elhagyta a szobát Liz teljesen magába roskadt. Hónapok óta érezte ezt az ólmos fáradtságot, és mikor a rosszullétek, fájdalmak és ájulások állandóvá váltak nem mehetett el szó nélkül a dolog mellett. Erre azonban a legrosszabb rémálmaiban sem gondolt volna. Érezte, ahogy az első könnycseppek végigfutnak az arcán, képtelen volt tovább visszatartani őket. Halk zokogás rázta, melyet csak nagyon lassan váltottak fel a nyugodt álomképek. Liz csodálatos helyeken járt. Életének legszebb pillanatait élhette át újra álmaiban. Ott járt az első Görögországi nyaralásukon, mikor először találkozott Alexisszel. Érezte az első csókjukat. Újra átjárta az az öröm, amit akkor érzett mikor Bolyhoskát megmentették a minisztériumi kivégzéstől. Ismét vidáman kacaghatott azokon a délutánokon mikor hárman együtt mulatták az időt a kertben, pedig Alexis majdnem rosszul lett mikor legelőször meglátta az ő kiskutyáját. Átjárta a boldogság mikor az esküvője emlékei törtek felszínre, vagy a kisfia vidám arcocskája. Az emlékekben majdnem mindig ott volt a nagy háromfejű kutya. Liznek mindig is ő volt a legjobb barátja, de miután a szüleit elvesztette Bolyhoska jelentette neki a családot is.

A legszebb emlékei közül végül egy hangos csattanás szakította ki, és ő riadtan ült fel a pálcája után kotorászva.

– Anya, most beszéltem a gyógyítóval… Mondd, hogy nem igaz! – követelte egy magas huszonéves fiú.

– Sajnálom kisfiam – fogta meg a kezét – kérlek, szólj apádnak… itt kell maradnom.

Majd fél óra telt el mire Liz férje megérkezett, és újabb egy napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végre rávegye, vigye őt haza Bolyhoskához.

– Értsd meg Alexis, érzem, hogy nem fognak gyógymódot találni, és látnom kell Bolyhost, el kell búcsúznom tőle.

– Liz, itt kell…

– Kérlek Alex. Kérlek. – vágott közbe már vagy századjára Liz.

Mivel felesége könyörgő pillantását képtelen volt tovább állni, Alexis végül egy halk sóhajjal beleegyezően bólintott.

– Rendben, de sietnünk kell, és senki nem tudhatja meg. – azzal a lendülettel pedig már szórta is Lizre a kiábrándító bűbájt.

Halkan kiosontak a folyosóra, majd Alex és fia mintha csak távozna, hoppanált az előcsarnokból, oldalukon a láthatatlan Lizzel.

Mikor végre odaértek, Bolyhoska már érezte, hogy el kell válniuk, mert a máskor olyan vadóc állat most lehajtott fejekkel, mind a három pár szemével szomorúan nézett.

– Ugyan kiskutyám – fúrta fejét az állat puha bundájába – ne legyél szomorú.

Liz most igazán otthon érezte magát, mert Bolyhoska mindig itt volt neki. Nem számított, hogy milyen nagyra is nőtt, sohasem bántotta volna Lizt, és játék közben sem okozott soha balesetet. Az egyik legokosabb kutya volt a világon. Neki köszönhette élete legvidámabb emlékeit, valamint azt is, hogy kicsit gyermek tudott maradni legbelül, és akkor is mindig ott volt neki mikor szomorú volt. Liz boldog mosollyal nézett fel legjobb barátjára.

A fájdalom olyan hirtelen nyilallt Liz mellkasába, és olyan erővel, mint eddig még egyszer sem. Összerogyott alatta a lába, de érezte, hogy hátulról erős karok elkapják.

– Anya…

– Kisfiam – simított végig fia arcán – nagyon szeretlek.

– Visszamegyünk a Mungóba – szólt a másik oldalról a férje

– Nem, figyelj Alex, ha visszamentek Görögországba vigyétek Bolyhoskát jó helyre… mondjuk a Roxfortba. Kérlek, jó kezekbe add… Úgy szeretem őt, ahogy titeket is. Kérlek Alex.

Liz érezte, hogy egy nagy nedves valami végigszánt rajta, majd még kettő, ahogy Bolyhoska mindhárom fejével próbált felé hajolni. Ez arra emlékeztette, amikor a tizenötödik szülinapján akkor már jókora barátja mindhárom fejével egyszerre akart behajolni a konyhaablakon, és végül beszorult. Liz halk kuncogása néma fuldoklásba, majd köhögésbe csapott át.

– Vissza kell mennünk! – emelte volna a karjaiba Lizt a férje, de a nő eltolta a kezét és utolsó erejével végigsimított a szeretett arcon.

– Szeretlek titeket – suttogta még halkan, mielőtt végleg lecsukta a szemeit, és elsötétült minden.

Arnold titkos élete

Cím: Arnold titkos élete

Kulcs: Arnold, Ginny törpegolymókja – a Roxfort igazgatói irodája – Muriel néni

Figyelmeztetések: nincs

Jellemzők: Könyvhű, általános, akció, humor, nem korhatáros

Megjegyzés: Mivel alapkövetelmény volt a könyvhűség, próbáltam egy mindenki számára kedvelhető történetet írni, így nem tartalmaz semmi szokatlant.

Leírás: Arnold, a kis törpegolymók már jó ideje Ginny Weasley tulajdonában van. Egy véletlen folytán Muriel nénihez kerül. 

* * *

A fehér csipkefüggönyön túli halványkék égbolt és a kora reggeli friss levegő jó időt jósolt, a csípős kezdet után enyhülést ígért. Az öreg boszorkány csak lassan bírt az ablakhoz csoszogni. Fájós lábai sajogtak, a papucsát alig bírta rávenni. Ahogy a függönyhöz ért, remegő kézzel húzta félre, hogy hunyorogva megállapítsa, ez a nap is ugyanolyan haszontalanul fog eltelni, mint évek óta a legtöbb. Általában ritkán tette ki a lábát a lakásból, látogatója alig, vagy egyáltalán nem akadt. A Weasley család esküvőre szóló meghívóját egy hete hozta a bagoly, s még ma is, az esküvő napján azon tanakodott, egyáltalán elmenjen-e a rokonaihoz. Amennyire kedvelte régen Mollyékat és viszonylag szívesen ment az Odúba, olyannyira nem kívánta már a háta közepére sem azt a helyet, ahol az unokahúga vásott kölykei nem átallottak trágyagránátokat robbantgatni a széke alatt. Felháborítónak találta, hogy így viselkednek vele hajlott kora ellenére, Molly fejéhez vágta, mennyire rosszul neveli a gyerekeit, s hogy hagyta őket így elvadulni. Cseppet sem érdekelte, hogy ezzel vérig sértette őt; jegyezzék csak meg, hogy kell bánni egy százéves öregasszonnyal. Na persze sejtette, hogy ezzel kivonta magát a családi események alól, épp ezért lepte meg a legidősebb fiuk esküvőjére szóló meghívás. Ismerve az anyagi helyzetüket, nem is gondolta, hogy ilyen nagyszabású lagzit képesek csapni. A Delacour família előtt szégyenben maradni éppolyan dolog lett volna, mint kviblit megszülni. Sokáig kuporgathatták a rávalót, talán még a többi gyerektől is kénytelen voltak megvonni pár galleont. Már csak ezért sem lett volna érdemes lemaradnia erről a világraszóló eseményről.

oOoOo

– Arthur, óvatosabban ráncigálj! Százhét éves vagyok! – rikácsolta Muriel néni Mr. Weasley fülébe, akinek kezdett beszakadni a dobhártyája a hangjától.

– Bocsánat! – szabadkozott az örömapa.

Ha nem lett volna még elege Arthur Weasleynek az esküvő körüli felhajtásból, az ő nyakába sózták az egyik legnehezebb feladatot: el kellett mennie Murielért, mivel egyedül képtelen lett volna megtenni az utat a házukig. Molly parancsba adta a fiúknak, hogy ők nem mozdulhatnak otthonról. Segíteniük kell az utolsó simításokban, ügyelniük kell a rendre, fogadniuk kell a korán érkező vendégeket, mindenek előtt Fleurt és a családját. A néni semmit sem változott a legutóbbi találkozásuk óta, ugyanolyan kiállhatatlan volt, mint mindig.

– Ha nem tudnád, Arthur, ez a ruha méregdrága volt, ha valami baja esik, sok túlórádba fog kerülni a minisztériumban – tette hozzá a néni a miheztartás végett.

Mr. Weasley halk sóhajjal vette tudomásul, milyen kevésre tartja őt a vén boszorkány. Elszámolt magában tízig, nem engedhette meg magának, hogy ilyen plusz kiadások sújtsák a családját, így enyhített a csontos kar szorításán. A rózsaszínben és lilában pompázó estélyiben úgy festett az asszony, akár egy flamingó, Arthur visszafojtotta vigyorát, ahogy a színes tollú madárra gondolt.

– Sajnálom, Muriel néni! Nemsokára megérkezünk, Molly már nagyon vár – hazudta.

– Képzelem, mindenesetre csodálkozom, hogy sikerült egy ilyen lagzit összehoznotok – szúrt oda, csak hogy kiélvezze a férfi arcán megjelenő sötét árnyékot.

– Igen sokba volt, de úgy gondoljuk, ennyit megérdemelnek a gyerekek – válaszolt óvatosan Mr. Weasley.

– Óh, ebben igazad van, de vajon ugyanilyen esküvője lesz a többinek is, vagy attól függ, kihez mennek hozzá?

Arthur visszanyelte, amire gondolt. Milyen jogon hozza fel az anyagi helyzetüket ez a vén szipirtyó, mikor tényleg a lelküket is kitették azért, hogy tökéletes esküvőt szervezzenek Billnek? Csak remélni merte, hogy Molly előtt nem hozza föl a témát, mert akkor nem állna jót magáért. Igyekezett a lehető leggyorsabban átkísérni a kedves rokont, nem reagálva semmit a piszok megjegyzésére.

– Meg is érkeztünk, látod, Ron már ott van a kapuban.

És valóban! A legifjabb Weasley fiú igyekezett helytállni, ahogyan az édesanyja parancsolta neki. Egyre másra érkeztek a vendégek, és már messziről intett apjának, akit elöntött a büszkeség, hogy Ron ilyen rendes és segítőkész. Amint túlestek a kötelező üdvözlésen, a néni ott folytatta, ahol abbahagyta. Belekötött mindenbe, ami élt és mozgott; kezdve Ron túl hosszú hajával. Miután végre sikerült a fiúnak megszabadulnia tőle azzal, hogy leültette a helyére, azok sem úszták meg, akik mellé kerültek.

oOoOo

Sikolyok és káosz. Ki gondolta volna, hogy a halálfalók teszik tönkre ezt a napot? Olyan váratlanul jelent meg a patrónus és keltett riadalmat az üzenete, hogy még ő maga is elképedt. Még nem sikerült Mollyval beszélnie, mert akkor minden bizonnyal megjegyezte volna, hogy jobban is visszafoghatná Ginevrát az öltözéke miatt, de mikor kitört a pánik, épp csak arra volt ereje, hogy felállva bebotorkáljon Elphias Doge társaságában egy védett helyre.

– Ne sipítozzon annyit, Elphias! Maradjon veszteg és próbáljon fedezni – húzta beljebb az idős varázslót, nehogy az félelmében kilépjen az átkok záporába.

– Hogy bír ilyen nyugodt maradni? Hiszen most támadták meg a rokonait! – rémüldözött Doge.

– Minek idegeskedjek feleslegesen? Van belőlük elég, ha egy meghal, ott lesz a többi.

Elphias tátott szájjal hallgatta a nénit. Inkább csendben maradt és beljebb húzódott. A támadás szép lassan elcsendesedett, ők ketten sértetlenül másztak ki rejtekükből.

– Na látja, nem kell annyit rinyálni. Sok mindent túléltem én már, drága barátom. Majd pont néhány halálfaló fog végezni velem! Kötve hiszem, de jöjjön, mert még visszajöhetnek. Mit szól, még a méregdrága ruhám is épen maradt, miközben az egész díszes sátor összeomlott. Na, ezt nevezem! – ünnepelte magát Muriel.

Az idős varázsló szégyenkezve próbálta eltakarni a szakadást a talárján. Ő kevésbé volt ilyen szerencsés. A hályogos szemén át is látta a borzalmas pusztítást, amit az átkozott hívatlan vendégek okoztak. Sehol nem látta a házigazdákat, csak remélni merte, hogy sértetlenül megúszták, és senkinek sem esett baja. Próbált megszabadulni a vénasszonytól, aki nem hagyta abba a sopánkodást, hogy vajon Arthurék miért nem szórtak ki védővarázslatokat, miért nem biztosították jobban a helyszínt. Ha nem csak a fiacskáira bízta volna a rendet, nem történt volna baj. Nem tartott volna semeddig őrséget felállítaniuk néhány aurorból.

– Jobb lesz, ha meghúzza magát, Elphias, a nyakamat rá, hogy ezzel még nincs vége, sőt talán most kezdődik.

Az öreg varázsló biccentett és minden erejét összeszedve dehoppanált a szipirtyó közeléből.

Muriel nem sokáig bámulta a hűlt helyét, inkább megpróbált megfogni valakit, hogy hazacipeljék. Szerencséjére sikerült összefutnia Ginnyvel, aki épp menteni próbálta a menthetőt néhány barátnőjével.

– Ginevra, igazán szólhatnál apádnak, vagy valamelyik testvérednek, hogy segítsenek hazajutnom ebből a kárhozatból.

A lány kelletlenül fordult felé. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a vénséget kelljen pesztrálnia.

– Apáék elmentek az aurorokkal, be kell érnie velem és a lányokkal.

– Én nem bánom, ha maga a menyasszony cipel is haza engem, csak szeretnék végre a saját ágyamban pihenni. Fáj a lábam, lányom, már nem tudok csak úgy ugrálni, mint ti. Na, add a karodat – mart girhes ujjaival a lány puha bőrébe.

Ginny kis híján felkiáltott, mert a vén boszorkány úgy belévájta a karmait, hogy majdnem felhasította a bőrét. Elköszönt a többiektől, és elindult a nénivel az úton. Szerencséjére csak pár mérfölddel odébb lakott tőlük, így megpróbálta hoppanálással elintézni a kellemetlen sétát.

– Meg ne próbáld lányom, mert eltöröm a kezed! – tiltakozott a kellemetlen utazás ellen.

– Ne haragudjon, én csak megpróbáltam kényelmesen hazajuttatni a nénit.

– Kényelmesen, mi? Csak meg akartad úszni, hogy sokáig kelljen velem lenned. De várj csak, majd megtanulod, hogy kell bánni egy idős emberrel, bogárkám.

Ginny ezek után jobbnak látta csendben maradni. A hosszú séta igazi „élmény” volt egy ilyen társaságban. A néni nem hagyhatta ki, hogy a szemére vesse a mélyen dekoltált ruháját, a túl szabadelvű gondolkodását a fiúkkal kapcsolatban, és úgy általánosságban elmondta őt mindennek, ami nem szégyen. Egyedül az nyugtatta meg, hogy a vállán ott volt Arnold, a kis törpegolymók, akit még Fredéktől szerzett be. A rózsaszín állatka a nénivel ellentétben azonban nagyon is élvezte a sétát. Nem karmolt belé kellemetlenül, remekül érezte magát a lány vállain. Ginny bizonyára jobban el volt foglalva az undok banyával az oldalán, semmint hogy legyen ideje rá figyelni.

– Mi az ott a válladon, te lány? Add csak ide, hadd nézzem meg! – vette észre a néni Arnoldot.

Ginny „roppantul örült neki”, hogy át kell adnia a golymókját, előre féltette szerencsétlen állatot. Nem is tévedett. Muriel vizsgálat címszó alatt nyomorgatni kezdte szegényt, úgy, hogy szinte már neki fájt. Részvéttel nézett a kis állatra, aki hiába tiltakozott, a néni kezében maradt.

– Mi volt ez? – riadt meg a lány, amikor fényes villanás suhant el mellettük.

– Ne rémüldözz, biztos csak a gyerekek szórakoznak valamelyik bokor mögött. Csak kapjam el őket, megemlegetik.

De Ginny aggodalma nem volt alaptalan. További fénycsóvák röpködtek, ő pedig igyekezett kivédeni a támadásokat, miközben Muriel elé lépett, hogy meg tudja védeni őt. Hárman támadtak rá, Az egyik alak egészen közel merészkedett a harcias lányhoz, aki továbbra is minden erejével és tudásával védekezett. Nem bírhatott velük túl sokáig, az is csoda volt, hogy még vissza tudott támadni. Egy átok azonban eltalálta Murielt. Ahogy a földre rogyott, Ginny meg akart róla bizonyosodni, hogy rendben van-e, de nem fordíthatott hátat a támadóinak. A fejvadászoknak végül nagy nehézségek árán sikerült lefogniuk a boszorkányt, és elhoppanáltak vele, hiába tiltakozott és védekezett az összes elképzelhető módon.

Eközben Arnoldot fogva tartotta a néni vaskos marka, így nem volt lehetősége közbeavatkozni. Ha tehette volna, azonnal átváltozik, de nem bírta kierőszakolni magát az ájult Muriel ujjai közül. Nagy nehezen a kis karmos ujjával próbált rést csinálni magának, így ki tudott bújni onnét. Addigra azonban Ginnynek hűlt helye volt. Mivel senki nem láthatta meg, és az öreg boszorkánynak segítségre volt szüksége, úgy gondolta, visszaváltozhat azzá a fiatalemberré, aki valójában volt.

Arnold ugyanis animágusként csatlakozott Dumbledore segítői közé, és nem sokkal később megkapta első komoly aurori megbízását tőle: meg kellett védenie a Weasley lányt. Molly a Titkok kamrájában történtek óta ugyanis azt szerette volna, hogy valaki őrizze a lánya épségét, amíg a Roxfortban tartózkodott. Bízott benne, de szerette volna elkerülni, hogy újra bajba kerüljön, így még arra is képes volt, hogy Dumbledore segítségét kérje, aki aztán bemutatta neki Arnoldot. Pont kapóra jött a fiú nem mindennapi képessége, amikor az ikrek árulni kezdték a rózsaszín és édes törpegolymókokat. Arnold belement, hogy ő legyen az egyik ilyen népszerű kis házi kedvenc. Az ikrek jól ismervén a húgukat tudták, hogy tetszeni fog neki a kínálat, így végül belecsempészték a fiút, aki azóta őrizte Ginny minden lépését úgy, hogy annak fogalma sem volt a turpisságról.

Arnold egyetlen pillanatot sem pazarolt. Mivel nem tudta, mennyi ideig marad eszmélet nélkül az asszony, és azt sem tudhatta, hogy a nyáresti sötétségben hány támadó lapulhat még, haladéktalanul üzent McGalagony professzornak, aki Dumbledore halála után megörökölte az igazgatói posztot, és a Főnix rendjének irányításának feladata is rá hárult. Rögtön utána a nénivel a Roxforthoz hoppanált, ahol a kapunál Hagrid már várta őket.

– Jó estét fiam, az igazgató asszony már várja.

Az óriás termetű vadőr a karjába vette a boszorkányt, és Arnolddal az oldalán indult a kastély bejárata felé. A néni még mindig kába volt, bár már megmozdult, ami jó jelnek tűnt. A gyerekek nem láthatták őket, hiszen szünet volt épp, így zavartalanul mehettek végig az iskola parkjában. Az előtérben maga McGalagony fogadta őket. Kurta biccentéssel üdvözölte a fiatal mágust, majd sietős léptekkel vezette az igazgatói iroda felé a kis csapatot. Ott egy gyors varázslattal átalakította az egyik széket tág, öblös fotellé, ahova a vadőr óvatosan letehette terhét.

A korábbi igazgatók némelyike leplezetlen érdeklődéssel figyelte a jelenetet. Néhányan közülük összesúgtak, a legélénkebbnek azonban a néhai Albus Dumbledore tűnt.

– Itt már jó lesz. Köszönöm, Hagrid! Kérem, szóljon Madam Pomfreynak.

– Rohanok, professzorasszony!

Az igazgató megvárta, míg a vadőr után becsukódik az ajtó, majd Arnold felé fordult.

– Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt idejönnie – kezdte. – Bizonyára már tudja, hogy a minisztérium elesett; csupán napok, rosszabb esetben órák kérdése, hogy itt is megjelenjenek a halálfalók – feddte meg a fiatalembert, aki komoly arccal állt a fotel mellett. Azután halványan elmosolyodott. – Ginevrát megtalálták, már otthon van – nyugtatta meg. – Nincs miért aggódnia. Molly vele van, és talán ki sem engedi többé a kezei közül.

– Merlinnek hála, asszonyom! Képtelen voltam közbeavatkozni, mivel a hölgy a markában tartott, szó szerint. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha Miss Weasleyvel végzetes dolog történik.

– Most kezdem belátni, milyen jól tette Albus, hogy belement ebbe annak idején. Kissé túlzásnak tartottam, és először le akartam beszélni róla, de lám, az élet őt igazolja – jegyezte meg.

– Molly remek anya, a gyermekei pedig egytől egyig nagy dolgokra hivatottak. Miss Weasley sem riad vissza semmitől, de érthető, hogy Molly félti az egy szem lányát – mosolyodott el Albus portréja.

– Mi legyen vele? – kérdezte Arnold, miután helyeslően bólintott az egykori igazgató szavaira. – Haza nem vihettem, hiszen nem tudom, hol él, az Odút megtámadták és a Grimmauld tér sem biztonságos már.

– Ebben sajnos nem téved, fiam!

Madam Pomfrey sietve érkezett, véget vetve a beszélgetésnek. A keze teli volt, összeszedte a legszükségesebb dolgokat, amik egy gyors vizsgálat elvégzéséhez szükségesek.

– Jöttem, ahogy tudtam – biccentett, majd azonnal az ájult asszony mellé lépett.

– Mire mennénk maga nélkül, Poppy! – mosolygott rá Minerva.

A gyógyító elvégzett egy gyors diagnosztikai bűbájt, ám mire végzett a művelettel, Muriel váratlanul magához tért. Köhögve pislogott a körülötte lévőkre, majd megpróbált felkelni, mire Madam Pomfrey jóindulatúan visszanyomta őt. A nyelvét viszont nem tudta megfékezni, a néni, mintha mi sem történt volna, mondani kezdte a magáét.

– Maga kicsoda? Mi ez az egész? Hol van az unokahúgom? És hol vagyunk? – zúdította a kérdéseit az igazgatóra, aki türelmesen végighallgatta őt. 

– Áh, a kedves Muriel Weasley – üdvözölte szárazon. – Látom, nem esett komolyabb baja, ha a hangját már megtalálta. Támadás történt, maga pedig a Roxfortban van, az igazgatói irodában. Miss Weasley jól van, már Molly ápolja.

– A Roxfortban? Hogy kerültem ide? Egyedül aligha lettem volna képes idáig eljutni – rikácsolta a néni.

– Ez a fiatalember hozta ide – mutatott Arnoldra, aki csendben hallgatta a két  boszorkány beszélgetését –, ha ő nem lenne, valószínűleg még mindig ott heverne, ahol a fejvadászok hagyták. Arnold, azt hiszem, most már elmondhatjuk neki, hogy maga animágus.

– Micsoda? Csak nem azt akarja mondani, hogy ez a ficsúr képes átváltozni? – mérte végig a fiatalembert a boszorkány.

Arnold nem zavartatta magát. Jelentőségteljes pillantást váltott McGalagonnyal, majd törpegolymókká változott.

– Döbbenetes, kiket alkalmazott Albus! Nem fél attól, hogy valaki egyszer a nyakára hág? – tett a néni elég egyértelmű célzást Rita Vitrolra.

– Óh, ha arra az izgalmas olvasmányra gondol, nem tagadom, valóban vannak dolgok, amik nem maradhattak titokban, de mit gondol, nem jobb így élni, mintsem másokon köszörülni a nyelvünket? – hallatszott a válasz Dumbledore hangján.

Muriel erre nem tudott mit mondani. Nagyon is jól tudta, mit ért ezen Albus, de az ő múltját ismerve nem érezte jogosnak a célozgatást.

– Azt gondolom, hogy ennyi idősen már jogom van bizonyos dolgokhoz. És mi közöm nekem ehhez az egészhez? Mit keresek itt? Vihetett volna egyenesen haza – nézett Arnoldra.

– Valóban elhoppanálhatott volna magával hazáig, de ahhoz tudnia kellene, hol él. Ráadásul az ön otthonát támadás érte. Molly büszke lehet magára – fordult Arnoldhoz –, hiszen éveken át vigyázott a lányukra, ahogy kérte. Ügyesen sikerült becsempésznünk magát az ikrek törpegolymókjai közé, amikor Ginevrához került. Nagy szerencsénkre jól választott, így Molly kissé megnyugodhatott, hogy lesz, aki vigyázzon rá, ha vele történne valami. Miután megszaporodtak a teendői a Rend körül, mindenre fel kellett készülnie. De most más feladatot bízok önre. Amíg csak teheti, vigyáznia kell az önnel szemben lévő hölgyre. Ő ugyanis nem mehet vissza az otthonába, hiszen az a halálfalók birtokába került, így szükségmegoldást kellett találnunk  – vázolta a helyzetet McGalagony. 

– Miket beszél, Minerva? Mi lett az otthonommal? – vágott közbe élesen Muriel. 

– Legyen erős, kedvesem, de a házát lerombolták. Molly és Arthur segíteni fog önnek, nem kell nélkülöznie.

– Ez most valami rossz tréfa? Nem vagyok vevő a humorára, elhiheti!

– Ilyennel nem szokásom viccelni! – torkollta le Minerva. – Nos, Arnold?

– Persze, örömmel segítek, asszonyom! – bólintott komoly arccal a fiatalember.

– Amit tudtak, megmentettek az égő házból, de az nem sok. Némi időbe telik, de amint visszaállítjuk az eredeti állapotába, visszatérhet.

– Ez elképesztő! Még hogy egy ilyen nyálas képű ifjú segítsen rajtam? Mit képzel, hogyan boldogulna egy százhét éves öregasszonnyal? – fordult a fiatalember felé, és kritikusan végigmérte.

– Ne becsüljön alá, asszonyom, nem hiába lettem auror – válaszolt nyugodtan Arnold. – A házát gyorsan újjáépítik, addig is próbáljon együttműködni.

– Fellengzős ficsúr! Mit vétettem, hogy ezt kelljen megélnem? Mindenem odalett, most meg ez a gyerek akarja megmondani nekem, hogy mit tegyek? Na, azt már nem!

– Legyen belátóbb, Muriel – kérte Dumbledore a portréjáról. – Csak egy kis időről van szó. Egyedül nem boldogul, már idáig is segítséggel tudott csak eljönni. Nem lesz egyedül, ez a kedves fiatalember fogja lesni minden kívánságát.

Úgy tűnt, hogy a néni megfontolja a dolgot. Mindennél jobban utálta, hogy kiszolgáltatott helyzetbe került, hiszen egyedül volt, és nem maradt semmije.

– Tényleg nagy manipulátor maga, Albus, még holtan is. Azon kívül, hogy szerzett nekem egy szolgát, ott lesznek Mollyék is. Arany életem lesz! – dörzsölte össze csontos ujjait.

Dumbledore csak kedélyesen mosolygott óriási szakálla alatt. Nem ismerte túlzottan Murielt, mégis, a jó ügyért bármire képes lett volna. A Weasleyknek pedig megnyugvás volna, ha az öregasszony egy kicsit megváltozna. Talán még ki is virul Arnold gondozásától.

oOoOo

A nap fénye besütött a fehér csipkefüggönyön. Az öreg boszorkány kényelmesen üldögélt kedvenc hintaszékében, és esze ágában sem volt felkelni onnan, hogy elhúzza a függönyt, és körülnézzen, mi történik odakint. Elég volt onnan figyelnie a konyhájában serénykedő fiatalembert, aki az elmúlt hónapokban a segítségére volt. Ha eleinte bosszantotta is Arnold kedvessége, egészen megemberelte magát nála, így szinte már hiányzott neki, ha épp magára hagyta őt. A házát két hét alatt reprodukálták, ami tökéletes mása lett az előző otthonának, így nem érezte annyira a másik hiányát. Sok mindent elveszített, de be kellett látnia, hogy Dumbledore nélkül földönfutóvá vált volna.

– Arnold, elvinnéd ezt a levelet Minervának? – nyújtott át a fiúnak egy lezárt borítékot.

– Igen, asszonyom – válaszolta készségesen Arnold.

Az asszony még nem engedte el a borítékot. Tűnődve nézte az erőtől és elszántságtól duzzadó ifjút, aki nehéz természete ellenére kedvelni látszott őt.

– Visszajön még, hogy legyen kit szekálnom, vagy letelt a szolgálati ideje?

– Ha sürgősebb dolgom akad, majd értesítenek – mosolygott a fiú.

– Maga mindig ilyen rendes? Amióta ismerem, folyton csak kedves akar lenni hozzám. Nem jövök rá, miért. Rosszul bánok önnel – értetlenkedett Muriel.

– Tudja, asszonyom, meg kell tanulnunk önzetlenül adni. Egyszer megtérül minden egyes pillanata. Törpegolymókként ezt bőven volt alkalmam megtapasztalni – válaszolta, és homlokon csókolta a meghökkent boszorkányt.

Muriel nézte a távozó fiút, és be kellett látnia, hogy máris hiányzik neki a sürgölődése. Elég volt belegondolnia, hogy akár a fia is lehetne. Ha így lenne, büszke lenne rá.