A legjobb barát

Cím: A legjobb barát

Kulcs: Bolyhoska, Mágikus Menazséria, kiábrándító bűbáj

Korhatár: 16

Figyelmeztetés: szereplő halála

Természetesen minden jog J.K. Rowlingot illeti, és a történetből semmilyen anyagi hasznom nem származik.

Tartalom: Az én megközelítésemben Bolyhoska nem volt mindig háromfejű. Ez a kis történet tehát arról szól, hogy mégis hogyan lett az, illetve miért is került végül Hagridhoz.

A szikrázó napkorong épphogy csak átbukott a horizonton, ezer parányi csillogó gyönggyé változtatva a friss tavaszi harmatot, mikor egy tízéves forma kislány vidám kurjongatás közben berontott szülei hálójába.

– Anya, anya – kiáltozta – megkaphatom végre?

– Liz, mégis miről beszélsz? – kérdezte édesapja két ásítás között.

– De apa – nyafogta panaszosan – talán elfelejtettétek, hogy ma van a szülinapom?

A fiatal apuka szemei huncutul megcsillantak, majd hangos nevetésben tört ki.

– Hát lehet azt elfelejteni, mikor egész héten másról sem beszéltél? – Lépett a kislány elé, majd az ölébe kapta, és elindult vele a konyhába.

– Anya, elmondod mi az? – kukkantott Liz a mögöttük lépdelő édesanyjára.

– Majd meglátod, édesem. – cirógatta meg kislánya arcocskáját.

A kis család ekkorra leért a konyhába, s miután lányát letette egy székre, Liz édesapja pálcáját előkapva nekiállt reggelit készíteni. Liz izgatottan mocorgott a széken, már nagyon kíváncsi volt milyen ajándékot fog kapni. Édesanyja ezt látva halkan felkuncogott és férje mellé lépve suttogott neki néhány szót, majd elindult a nappaliból nyíló laborba. Néhány perc múlva egy kék selyemmel leborított ládát lebegtetve tért vissza.

– Boldog születésnapot édesem! – mondta az akkorra már előtte topogó Liznek.

– Isten éltessen sokáig! – puszilta meg az édesapja is.

Liz lerántotta a kék leplet, és halkan felsikkantott mikor belenézett a ládába. Onnan két nagy csillogó barna szempár nézett rá vissza.

– Egy kiskutya! – ujjongott szüleire nézve, majd megsimogatta a ládában lévő bolyhos kis kobakot.

– Kivehetem, apa?

– Először megreggelizünk, és utána, ha felöltöztél kivisszük a kutyust a kertbe. Addig kitalálhatod, hogy mi legyen a neve. – terelte vissza apja az asztalhoz.

Alig fél óra múlva Liz már teli hassal, felöltözve várta a szüleit, az ölében Bolyhoskával. Mikor kivette a ládából, és végigsimított az állat puha kis bundáján akkor találta ki neki ezt a nevet, és úgy gondolta ez tökéletesen illik legújabb barátjához.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy Lizt és Bolyhoskát lehetetlenség legyen elválasztani egymástól. Liz imádta az aranyos kis szőrcsomót, gondoskodott róla, és sülve-főve együtt játszottak. A kislány sok-sok könyörgés és sírás után kiharcolta, hogy Bolyhoska az ő szobájában aludhasson, és minden este lefekvés előtt altatódalokat énekelt kedvencének.

Egy alkalommal történt, hogy a szakadó eső miatt bent kényszerültek játszani, és Bolyhoska beszaladt a résnyire nyitott labor ajtaján, amit Liz szülei kivételesen hagytak úgy.

– Bolyhos! Bolyhoska! Gyere ki! – szólítgatta az állatot Liz, de az nem hallgatott rá.

A kislány tudta, hogy neki a laborba nem szabad bemennie, de úgy gondolta, hogy nem lehet baj, hiszen csak felkapja kiskutyáját, és már jönnek is ki. Be is szaladt, de még mielőtt bármit is tehetett volna, a saját nevét hallva hirtelen hátrafordult az ajtóban álló anyja felé, meglökve ezzel egy hatalmas polcot, teli bájitalos üvegcsékkel. A következő pillanatban csak a széttörő üveg jellegzetes hangja hallatszott, ahogy a több tucat fiola a padlón landolt, majd egy hatalmas robbanás rázta meg a házat. Liz érezte, hogy két kar fonódik köré, és a következő percben már az anyja ölében zokogott a nappaliban.

– Ne haragudj anya. – szipogta – nem kellett volna bemennem.

– Nyugodj meg Liz – próbálta lefejteni a nyaka köré fonódó apró kezeket – hadd nézzem, hogy rendben vagy–e.

– Mégis mi történt? – rontott be Liz édesapja az ajtón.

Még mielőtt az elhangzott kérdésre válasz érkezhetett volna a labor felől panaszos nyüszítés hallatszott. Liz már rohant volna megnézni mi történt Bolyhoskával, de az anyja még szorosabban ölelte magához.

– Liz véletlenül felborította a polcot, és a rengeteg bájital okozta a robbanást. Bolyhoska pedig végig bent volt. – intézte szavait férjéhez Liz édesanyja – Jobb lenne, ha te néznéd meg, hogy mi van vele.

– Maradjatok itt!

Amíg a nappaliban várakoztak, Liz édesanyja végre megbizonyosodott róla, hogy lányának látszólag semmi baja. Ezalatt a laborban a fiatal apuka hosszú percekig nem jutott szóhoz, ugyanis egy helyett immár három szempár nézett rá vissza. Bolyhoskának a véletlenül összekeveredő bájitalok hatására három feje lett.

Néhány óra vita és a lehetőségek boncolgatása után, végre elindultak Londonba. Először a Mágikus Menazsériát vették célba, ahol Mr. Robertson, a tulajdonos, minden tőle telhetőt megtett, de nem talált megoldást. Liz édesanyja pedig még egy listát is összeírt a lehetséges bájitalokról, amik a polcon voltak.

– Sajnálom – futotta át a listát Mr.Robertson – a baleset valószínűleg visszafordíthatatlan, de még nagyobb baj, hogy nem lehet tudni milyen további mellékhatások lesznek majd.

– Értem, – sóhajtotta Liz apja – mit gondol, a Szent Mungóban kérjünk segítséget egyáltalán?

– Hm, talán Johns megnézhetné… – dörzsölgette az állát Mr. Robertson – Igen, keressék meg Johns gyógyítót, ő dolgozik a leginkább speciális esetekkel, nem tudom mennyire ért az állatokhoz, de talán kitalál valamit.

Így aztán fél óra múlva már Johns gyógyító vizsgálta Bolyhoskát, de ő sem jutott többre Mr. Robertsonnál.

– Csak azt tudom javasolni, hogy körültekintően neveljék a továbbiakban. Továbbá jelentést kell tennem az esetről, és a minisztérium felkeresi majd önöket, hogy kivizsgálják mennyire veszélyes az állat.

– Lehet, hogy elviszik tőlünk? – szólt közbe Liz, miközben magához ölelte Bolyhoskát.

– Nem valószínű, de néha elmennek majd hozzátok, hogy megnézzék minden rendben van–e. – borzolta meg Liz haját a gyógyító.

– Megvizsgálná a lányomat is? – kérdezte Liz édesanyja megszakítva a beálló csendet – csak a biztonság kedvéért.

Johns bólintott, így Liznek diagnosztizáló bűbájok sorát kellett végigülnie teljes csendben. A gyógyító szerint a bűbájok megfelelő működéséhez erre feltétlen szükség volt. Nagyon unalmas volt hallgatni a halk mormolást majd fél órán keresztül. Liz főleg akkor tudott legkevésbé uralkodni magán mikor látta, hogy Bolyhoska unalmában a farkát kergeti, vagy épp három pár nagy szemét szomorúan függeszti rá, amiért nem szaladnak rögtön játszani.

A következő évben Bolyhoska látványos változásokon ment keresztül. Hihetetlen tempóban nőtt, és egyre élesebb fogai lettek. Bárki számára ijesztő látványt nyújtott volna, de Liznek nem. A legjobb barátjára lelt a kutyában, mert azzal együtt, hogy egyre veszélyesebb lett, egyre tanulékonyabb, és ragaszkodóbb is. Bolyhoska kizárólag Lizt ajándékozta meg feltétlen engedelmességgel, sokszor a kislány szüleire sem hallgatott. Liz továbbra sem vált meg a kutyától éjszakára, sőt nagy kedvence lett az esti lefekvés ideje, mikor addig énekelt Bolyhoskának míg el nem aludtak. Mivel úgy tűnt ez a kutyust különösen megnyugtatja és lecsendesíti, Liz pihenésképpen sokszor dúdolgatott napközben is. Mindnyájan tudták azonban, hogy hamarosan Liz a Roxfortba megy, és hogy ez a különleges kapcsolat, pontosabban annak hiánya, sok álmatlan éjszakát okoz majd. A kislánynak számos barátja akadt az iskolában, de sosem tudott elfelejtkezni Bolyhoskáról, így kiváló jegyeinek köszönhetően sikerült kiharcolnia, hogy minden hétvégén meglátogathassa legjobb barátját.

***

Majd harminc év telt el azóta, hogy Liz életében először járt a Szent Mungóban, akkor teljesen egészségesen, most azonban aggódva várta a vizsgálat végét. Érezte, hogy komoly baj van.

– Nos? – kérdezte feszülten, mikor a gyógyító leengedte pálcáját.

 A másik nem válaszolt rögtön, először lassan leült mellé az ágyra, majd finoman megérintette a vállát.

– Tudom, hogy az aurorok munkája során sokszor átkok repülnek mindenfelé, de nem emlékszik, hogy valaha is érte volna olyan varázslat, aminek látszólag nem volt hatása?

– Öö… én nem is tudom, előfordulhatott, hogy eltaláltak és nem is tudtam róla.

– Az átok, amit felfedeztem magán, nagyjából tíz éve érhette. Mivel a hatása csak hosszú idő múlva jelentkezik, így szinte gyógyíthatatlan. Csak akkor lehet a folyamatot lelassítani, ha egy éven belül észreveszik. Nagyon sajnálom, de az állapota innentől rohamosan romlik majd.

Liz megszólalni sem tudott. Meg fog halni. Hiszen ez nem lehet. Hogy történhetett ez vele? Nem érzékelte sem azt, hogy egyre jobban remeg a keze, sem a mellette ülő férfi szavait. A kétségbeesés egyre nagyobb hullámokban tört rá. Majd negyed órának kellett eltelnie mire a kavargó és zavarodott gondolatok csillapodtak a fejében és meg tudott szólalni.

– Mennyi időm van hátra? – nyöszörögte a szavakat.

– Néhány nap.

Liz a tenyerébe temette az arcát. Annyi embert mentett már meg, és most saját magán mégis képtelen lesz segíteni.

– Nézze, itt kell maradnia, és megígérem meg fogok próbálni minden tőlem telhetőt, de az esélyeink egyenlőek a nullával. Tényleg sajnálom.

Ahogy a gyógyító elhagyta a szobát Liz teljesen magába roskadt. Hónapok óta érezte ezt az ólmos fáradtságot, és mikor a rosszullétek, fájdalmak és ájulások állandóvá váltak nem mehetett el szó nélkül a dolog mellett. Erre azonban a legrosszabb rémálmaiban sem gondolt volna. Érezte, ahogy az első könnycseppek végigfutnak az arcán, képtelen volt tovább visszatartani őket. Halk zokogás rázta, melyet csak nagyon lassan váltottak fel a nyugodt álomképek. Liz csodálatos helyeken járt. Életének legszebb pillanatait élhette át újra álmaiban. Ott járt az első Görögországi nyaralásukon, mikor először találkozott Alexisszel. Érezte az első csókjukat. Újra átjárta az az öröm, amit akkor érzett mikor Bolyhoskát megmentették a minisztériumi kivégzéstől. Ismét vidáman kacaghatott azokon a délutánokon mikor hárman együtt mulatták az időt a kertben, pedig Alexis majdnem rosszul lett mikor legelőször meglátta az ő kiskutyáját. Átjárta a boldogság mikor az esküvője emlékei törtek felszínre, vagy a kisfia vidám arcocskája. Az emlékekben majdnem mindig ott volt a nagy háromfejű kutya. Liznek mindig is ő volt a legjobb barátja, de miután a szüleit elvesztette Bolyhoska jelentette neki a családot is.

A legszebb emlékei közül végül egy hangos csattanás szakította ki, és ő riadtan ült fel a pálcája után kotorászva.

– Anya, most beszéltem a gyógyítóval… Mondd, hogy nem igaz! – követelte egy magas huszonéves fiú.

– Sajnálom kisfiam – fogta meg a kezét – kérlek, szólj apádnak… itt kell maradnom.

Majd fél óra telt el mire Liz férje megérkezett, és újabb egy napnak kellett eltelnie ahhoz, hogy végre rávegye, vigye őt haza Bolyhoskához.

– Értsd meg Alexis, érzem, hogy nem fognak gyógymódot találni, és látnom kell Bolyhost, el kell búcsúznom tőle.

– Liz, itt kell…

– Kérlek Alex. Kérlek. – vágott közbe már vagy századjára Liz.

Mivel felesége könyörgő pillantását képtelen volt tovább állni, Alexis végül egy halk sóhajjal beleegyezően bólintott.

– Rendben, de sietnünk kell, és senki nem tudhatja meg. – azzal a lendülettel pedig már szórta is Lizre a kiábrándító bűbájt.

Halkan kiosontak a folyosóra, majd Alex és fia mintha csak távozna, hoppanált az előcsarnokból, oldalukon a láthatatlan Lizzel.

Mikor végre odaértek, Bolyhoska már érezte, hogy el kell válniuk, mert a máskor olyan vadóc állat most lehajtott fejekkel, mind a három pár szemével szomorúan nézett.

– Ugyan kiskutyám – fúrta fejét az állat puha bundájába – ne legyél szomorú.

Liz most igazán otthon érezte magát, mert Bolyhoska mindig itt volt neki. Nem számított, hogy milyen nagyra is nőtt, sohasem bántotta volna Lizt, és játék közben sem okozott soha balesetet. Az egyik legokosabb kutya volt a világon. Neki köszönhette élete legvidámabb emlékeit, valamint azt is, hogy kicsit gyermek tudott maradni legbelül, és akkor is mindig ott volt neki mikor szomorú volt. Liz boldog mosollyal nézett fel legjobb barátjára.

A fájdalom olyan hirtelen nyilallt Liz mellkasába, és olyan erővel, mint eddig még egyszer sem. Összerogyott alatta a lába, de érezte, hogy hátulról erős karok elkapják.

– Anya…

– Kisfiam – simított végig fia arcán – nagyon szeretlek.

– Visszamegyünk a Mungóba – szólt a másik oldalról a férje

– Nem, figyelj Alex, ha visszamentek Görögországba vigyétek Bolyhoskát jó helyre… mondjuk a Roxfortba. Kérlek, jó kezekbe add… Úgy szeretem őt, ahogy titeket is. Kérlek Alex.

Liz érezte, hogy egy nagy nedves valami végigszánt rajta, majd még kettő, ahogy Bolyhoska mindhárom fejével próbált felé hajolni. Ez arra emlékeztette, amikor a tizenötödik szülinapján akkor már jókora barátja mindhárom fejével egyszerre akart behajolni a konyhaablakon, és végül beszorult. Liz halk kuncogása néma fuldoklásba, majd köhögésbe csapott át.

– Vissza kell mennünk! – emelte volna a karjaiba Lizt a férje, de a nő eltolta a kezét és utolsó erejével végigsimított a szeretett arcon.

– Szeretlek titeket – suttogta még halkan, mielőtt végleg lecsukta a szemeit, és elsötétült minden.