A legsötétebb memoár

Cím: A legsötétebb memoár

Kulcsok: Nagini, Voldemort kígyója - Godric's Hollow - Bellatrix Lestrange

Műfaj: novella

Korhatár: 16

Figyelmeztetések: gyilkosság, szereplő halála, kínzás, erotikus tartalom, durva nyelvezet

Jogok: J. K. Rowling és a Warner Bros

Tartalom: „Én, Tom Rowle Denem, közismert nevemen Lord Voldemort, Nagy-Britannia teljhatalmú ura, az aranyvérű mágusok és boszorkányok feje, továbbá a halálfalók fővezére elhatároztam, hogy lejegyezem az utókor számára örökkévaló életem néhány legmeghatározóbb momentumát.” Anglia, 2056. június 25.

„Enyém a bosszúállás, én megfizetek.”

Én, Tom Rowle Denem, közismert nevemen Lord Voldemort, Nagy-Britannia teljhatalmú ura, az aranyvérű mágusok és boszorkányok feje, továbbá a halálfalók fővezére elhatároztam, hogy lejegyezem az utókor számára örökkévaló életem néhány legmeghatározóbb momentumát. Visszaemlékezésem több helyütt zavarba ejtő részletességgel számol be a XX-XXI. század eseményeiről, pergamenre vetésükkor egyszer sem másítottam meg az igazságot.

1970. december 25.-én Godric's Hollow teljes lakossága megérezte a változást. A karácsony meghittségét sötét erők ténykedése váltotta fel, a muglik csontjaiba már tudat alatt is belevájt a rettegés fagyos hidege. Köztük jártunk, s ők koszos kis házaikba húzódtak a nagyság és a hatalom elől. Felsőbbrendűségünk ott vibrált a levegőben, a falu polgárai pedig még lélegzethez sem juthattak anélkül, hogy ne tudatosult volna bennük önnön jelentéktelenségük.

Két héttel korábban vettem át a hatalmat, akkor már mindenki az én nevemet rettegte Anglia-szerte. Tudjukkiként kezdtek emlegetni, beköltöztem otthonaikba és a lelkükbe, megmérgeztem hétköznapjaikat és családi kapcsolataikat. A csatlósaim bált rendeztek a tiszteletemre, hogy méltóképpen ünnepelhessük meg a győzelmet, mely végleg beírta magát a történelembe. Lucius Malfoy, aki már akkor is az egyik leghűségesebb szolgám volt, felajánlotta e célra wiltshire-i kúriáját, de én nem értem be ennyivel, elégtételt akartam: Albus Dumbledore szülőfaluját.

Karácsony estéjén több száz fős tömeg verbuválódott össze lojális híveimből a Godric's Hollow-i templom kiürített és lecsupaszított hajójában. A húsz fős zenekar jóvoltából élénk zeneszó járta be a termet, az Isten házának hivalkodóan aranyozott falai pedig előkelő külsőt kölcsönöztek rendezvényünknek. Embereim impozáns emelvényt építtettek számomra az egykori szentély helyén, s én hálából kegyeskedtem megengedni legbelsőbb körömnek, hogy helyet foglaljanak mellettem az ünnepi asztalnál.

Az aranyvérűek beszélgettek, táncoltak és nevettek, a poharak kitartóan csilingeltek, nekem pedig alkalmam nyílt rá, hogy mindenkit alaposan szemügyre vehessek, aki a táncparkettre téved. Lucius kérésére lelkesítő beszédet mondtam az egybegyűlteknek, majd méltattam néhány szóra halálfalóim háborúban megmutatkozott érdemeit is. Ritkán mer nekem bárki is meglepetést szervezni, ők mégis ilyesmire vetemedtek, szavaim nyomán ugyanis véget nem érő ajándékozási ceremónia vette kezdetét.

Sorban járultak a trónom elé, hogy így vagy úgy, de meghálálják azt a sok jót, amit az elmúlt hetekben vittem véghez ügyünk érdekében. Többségüket nyilván csak a félelem vezérelte, amikor lábaimhoz helyezték ajándékaikat, de volt néhány csatlósom, kiknek meglepetéseire különösen is kíváncsi voltam. A legmeghökkentőbb ajándékkal ifjú szolgám, Rodolphus Lestrange rukkolt elő, kinek intésére a házimanók egy fából készült, smaragdokkal díszített ládát hoztak elém.

Jeleztem, hogy kinyithatják, de Rodolphus alázatosan megkért rá, hogy magam nyissam fel a láda fedelét. Felálltam a székemből, majd lesétáltam a lépcsőn, és mertem remélni, hogy ajándéka meg fogja érni a fáradtságot. Bár jó szolgálatokat tett nekem, Lestrange-et mindig is ellenszenves alaknak tartottam; áhítozva vártam hát eljövendő bukását. Amikor a láda fedele végre felnyílt, egy kékeszöld testű nőstény kígyó siklott elő belőle, melyet fejétől a farkáig legalább másfél méter hosszúnak becsültem.

Szólni akartam a hüllőhöz, de az nem hagyott rá időt: heves ingerültséggel találta meg a teremben fogvatartóját, Rodolphust, hogy fogaival aztán mély sebeket ejtsen annak arcán és nyakán. A földre teperte a férfit, aki rémülten kiáltott segítségért, s bár megtehettem volna, nem állt szándékomban leállítani az ismeretlen fenevadat. Egyik halálfaló sem mert átkot szórni Nagyságos Uruk ajándékára, ezért a küzdelemnek, mely hosszú másodpercesre nyúlt, végül a feleség, az ébenhajú Bellatrix vetett véget. Kábító átka a közeli falnak csapta a kígyó testét, Rodolphust pedig azonnal a Szent Mungóba szállították, ahol később aztán sikerült megmenteniük az életét...

A közjátékra fél óra múlva már csak néhány vércsepp emlékeztetett a falusi templom szentnek hitt padlóján, az ajándékozók hosszú sora pedig lassan a végéhez ért. A vérszomjas hüllő akkor már a lábaimnál tekergőzött, mert elhatároztam: megtartom magamnak. Szóltam hozzá, megnyugtattam, s kihasználva, hogy mások úgysem értik a szavaimat, még meg is dicsértem, amiért megleckéztette a férfit, akit sohasem szívleltem. Éreztem, hogy sok közös van az állatban és bennem, elneveztem hát Nagininek. Úgy véltem, ez a név mindkettőnk természetéhez kiválóan passzol, és mint később kiderült, jónak bizonyultak a megérzéseim.

*

Teltek-múltak az évek, s közben a hüllő lett a legfőbb bizalmasom. Sokszor előfordult, hogy napokra is eltűnt, de a fontosabb pillanatokban mindig mellettem volt. Bár szűkszavúságával gyakran felbosszantott, nem kárhoztathattam érte - minden negatív tulajdonságában önmagam kígyóbeli megtestesülését láttam viszont. Magának való volt és különösebben nem is ragaszkodott hozzám, de mindketten hasznot húztunk a másik jelenlétéből.

Nagini már önmagában is tekintélyt parancsolt nekem, kémkedett az ellenségeim után, sőt akár likvidálta is őket, ha épp azt kívántam tőle. Gyorsan, precízen dolgozott, nem kérdezett és nem vétett hibát. Diszkréciója nem ismert határokat: még akkor is ő őrizte a szobám ajtaját, amikor örömömet leltem Bellatrix Lestrange-ben. A nőben a Blackek vére folyt, büszkesége határtalan volt, az ágyban mégis törékeny naivaként simult a tenyerembe. Kedvemre formálhattam, akár egy adagedényt, ő pedig semmire sem mondott nemet. Az csak hab volt a tortán, hogy miközben engem kényeztetett, ott csillogott a kezén a karikagyűrű, amelyet a férjétől, Rodolphustól kapott...

1981 a fordulat éve volt - még ma is kristálytisztán emlékszem arra az október végi éjszakára, amely megpecsételte sorsomat. Tizenegy évvel a győzelmi bált követően visszatértem Godric's Hollow-ba, hogy pontot tegyek egy nyugtalanító jóslat végére, de hiba csúszott a terveimbe, s én közel tizenöt évre megszűntem létezni a varázsvilág számára. James Pottert sikeresen megöltem, de az asszony, Lily vakmerű életáldozata elég volt hozzá, hogy minden számításomat keresztülhúzza...

Elbuktam, s már csak árnyéka voltam régi önmagamnak. Albániába menekültem, ahol hosszú időn keresztül kizárólag Nagini mérge táplált - csakis annak köszönhettem, hogy életben maradtam. Már ő sem volt ugyanaz a kígyó, aki Potterék megtámadása előtt, de én csupán az irántam való szánalomnak tudtam be a változást. Egyre többet sziszegett hozzám, egy percre sem mozdult el mellőlem... s a börtönben sínylődő Bellatrix helyett ő dörgölőzött a csonkhoz, amit akkor a testemnek neveztem. Nem volt nálam visszataszítóbb lény, ő mégis sokkal ragaszkodóbbá vált, mint korábban bármikor, én pedig nem tudtam mire vélni a viselkedését. Olyan kígyónak tűnt, aki a hatalom mellé pártol, mégis akkor került hozzám a legközelebb, amikor minden voltam, csak hatalmas mágus nem.

Mellettem állt, amikor feltámadtam, de velem tartott akkor is, mikor úgy döntöttem, hogy újabb horcruxot készítek. Végignézte Bertha Jorkins kivégzését, és pontosan tudta, mi fog következni, mégsem menekült: engedte, hogy ő maga váljon a lélekdarabom új otthonává. A tökéletes összahangot, ami kialakult köztünk, egyedül két személy közvetett vagy közvetlen jelenléte törhette meg: Bellatrixé és Harry Potteré.

Miután kiszabadítottam egykori szeretőmet az Azkaban dementorainak karmai közül, ismét a magamévá tettem. Hátrányára váltak a fogságban eltöltött évek, de én sem szépültem vagy fiatalodtam meg az idők folyamán. Nagini, aki korábban rá sem hederített, hogy kivel és mit csinálok a hálószobámban, most megveszekedett fenevadként vetette magát Bellatrixra, s még az én parancsaimnak sem engedelmeskedett. Csak kis híja volt, hogy súlyos kárt tegyen a csatlósomban, bennem pedig szélsőséges viselkedését látva felsejlett a gondolat, hogy talán féltékenység mardossa a háziállatomat...

Az lett a dolog vége, hogy mindkettejüket megfenyítettem: Naginit az engedetlenségéért, Bellatrixot pedig azért, mert mikor megözvegyült, rögtön abba a hiszembe ringatta magát, hogy most majd feleségül veszem... Az ötlet egyszerre töltött el szánakozással és haraggal, de végül az utóbbi bizonyult erősebbnek, ezért nem maradt más választásom, minthogy végleg megtanítsam neki, hol is van a helye.

A másik problémát Potter személye jelentette. Valahányszor említésre került a gyűléseink során, Nagini azonnal nyugtalanná vált, sőt az is előfordult, hogy váratlanul elhagyta a termet. Sosem mert megakadályozni a fiú elleni terveim szövögetésében és megvalósításában, de sokszor rajtakaptam, hogy erősebben szorítja kezemet, miután rátekeredett, vagy hogy egészen mély barázdákat váj bőrömbe méregfogaival... de visszatekintve mindez csak ártalmatlan kedveskedésnek tűnt későbbi legkomolyabb konfliktusunkhoz képest, melyre a Roxfort ostroma előtti éjszakán került sor.

*

1998 májusának elején már tapintható volt a feszültség a halálfalók táborában: tudták, érezték, hogy hamarosan mindannyiuk sorsa eldől majd. Az én sátram a tábor közepén állt, belsejét tértágító bűbájjal tették otthonosabbá. Elsején is ott húztam meg magam a fekete vászonfalak között, melyeken sejtelmesen pislákolt a helyiségben meggyújtott gyertyák fénye. A szél olykor meg-megmozdította a sátort, az árnyékok ezért hol megnyúltak, hol pedig összementek rajta.

Az asztalomnál ültem és a gondolataimba merültem. Biztos voltam benne, hogy nagy jelentőségű események vannak készülőben, de arra, ami éjfél után történt, semmi nem készíthetett fel. Nagini egész nap nyugtalanul tekergőzött a lábaim körül, az est beálltával pedig már egyenesen remegett. Egyszer csak fogta magát és a szoba közepére siklott, én viszont csupán egy futó pillantásra méltattam őt. Sárga szemében félelemmel vegyes elszántság tükröződött, és ahol az egyik másodpercben még egy kígyó volt, a másikban már egy meztelen nő megszeppent alakja...

Animágus! - villant át a fejemen, és már pálcát is rántottam, de elbizonytalanodtam, amint tudatosult bennem, hogy ki is áll előttem.

„Te...?” - kérdeztem tőle hitetlenkedve, ahogy végighordoztam tekintetemet a vörös hajzuhatagon és az immár sötétzöld szempáron.

Ő csak egy bólintással felelt, majd közelebb lépett hozzám, ám én azonnal feljebb emeltem pálcát tartó kezemet, hogy megakadályozzam megkezdett mozdulatsorában.

„Megöltelek téged!” - kiáltottam oda neki.

„Az nem én voltam” - válaszolt egyszerűen, s bár hangja látszólag nyugodt volt, halovány testét még mindig uralta a görcsös remegés.

Lily Evanst - mert ő volt az, kétség sem fér hozzá - ismét (és véglegesen) is át akartam küldeni a másvilágra, de a Naginihez fűzött kötelék nem engedte, hogy meggondolatlan döntéseket hozzak.

A nő térdre borult előttem, úgy könyörgött érte, hogy meghallgassam, én pedig megadtam rá az esélyt, hogy kimagyarázza magát, bár úgy gondoltam, nem tud olyat mondani, ami miatt megkegyelmeznék neki. A pálcámat egy percre sem vettem le róla, mialatt beszélt, de egyre kevésbé tudtam leplezni a szavai keltette döbbenetet, ami fokozatosan uralkodott el rajtam.

Elmesélte, hogy bár férjes asszony volt, akinek gyermeke is született, mégis belém szeretett. Azt is elmondta, hogy mindig vonzódott a sötét oldalhoz, de nem volt hozzá elég bátorsága, hogy összetörje a róla alkotott képet - inkább elnyomta magában a valós énjét, csakhogy ne kelljen csalódást okoznia a szeretteinek. Néhány évig egészen jól viselte ezt a kettős életet, de aztán megtudta, hogy mire készülök a jóslat indíttatásából, s míg a többiek tragédiaként fogták fel a közelgő eseményeket, ő lehetőségként.

Felfogadott a fia mellé egy dajkát, aki teljesen megszerette a gyermeket, majd a döntő pillanatban Imperius-átkot szórt az asszonyra, így kényszerítve őt, hogy felvegye a munkáltatója alakját, amikor majd megtámadom őket. A dajka vetette magát a kis Harry elé, nem pedig az édesanya, és róla is csapódott vissza az átok rám, a Sötét Nagyúrra. Lily Evans meghalt az ismerősei számára, és mindenki úgy őrizte őt a szívében, mint hőst, aki végig kitartott a jó oldal mellett...

Animágiát gyakorolt, de senkinek sem beszélt róla, mert kígyó volt az alakja. Ellopta és bezárta Naginit, az igazi ajándékot, akit Lestrange-éktől kaptam, majd a bukásomat követően átvette mellettem a hüllő helyét. Mire idáig jutott a történetben, én már mindent értettem: a „Naginiben” végbemenő változásokat, a féltékenységi jeleneteket, a Potter-fiú védelmét... összeállt a kép. Az is tudatosult bennem, hogy minden valószínűség szerint Lily Evans volt mellettem akkor is, amikor a horcruxomat készítettem, s már csak ezért sem végezhettem vele.

Részben megértettem az indítékait, sőt még büszke is voltam, amiért magam mellé tudtam állítani a Főnix Rendje egyik legígéretesebb üdvöskéjét, de a bátorság, amit csodáltam benne, ugyanúgy taszított is, hiszen mindenkit elárult, akit szeretett. Végül arra a döntésre jutottam, hogy alaposan megfenyítem őt, s elnapolom az ügyet, míg véget nem ér a roxfortiakkal vívott csata. A kínzásra még aznap éjjel sor került, én pedig kéjes gyönyörrel hallgattam az asszony sikolyait, aki - ha csak közvetetten is - másfél évtizedre száműzött a varázsvilágból.

Reggel már minden porcikája egy merő seb volt, a haja színe pedig egybeolvadt a feje köré gyűlt vértócsáéval. A szájából is vér bugyogott, amikor megkért, hogy „az igazi” Naginit vigyem magammal a másnapi ostromba, ne pedig őt. Akkor is így tettem volna, ha nem veti fel az ötletet, mert tudtam, így maximális biztonságban lesz a horcrux, amit akaratom ellenére Lily Evans testébe helyeztem. A fia életének megkíméléséért is könyörögni kezdett, de én egyetlen rúgással elhallgattattam, majd kiléptem a sátorból. Még abban az órában biztonságos helyre vitettem őt - vissza Albániába.

*

Másnap, 1998. május 2.-án aztán úgy tűnt, végleg elbuktam. Potter és szövetségesei kitartóan küzdöttek, s bár a harcok során szinte végig úgy tűnt, hogy a mi győzelmünkkel zárul majd a nap, a szerencse végül mégis Dumbledore embereinek oldalára pártolt. Bellatrix meghalt, miközben Molly Weasleyvel párbajozott, Naginit pedig (azt, amelyiket a Godric's Hollow-i bálon kaptam) Neville Longbottom gyilkolta meg. Pottert mindvégig halottnak hittem, de egy csel segítségével végül szembekerült velem, a Pálcák Urával pedig, akit akkor már ő birtokolt, könnyedén győzedelmeskedhetett felettem.

Anglia összes mágusa és boszorkánya fellélegzett, majd a boldogságtól ittasan, az öröm mámorában úszva töltötték az elkövetkező éveket. Azt hitték, hogy én húztam a rövidebbet, de ennek a játéknak mégsem ők nevettek a legvégén. Nem pusztult el minden horcruxom: a titkos fegyver, Lily Evans még mindig ott volt nekem. Dönthetett volna úgy, hogy figyelmen kívül hagyja a halálomat, s ezzel mindennek véget vet; dönthetett volna úgy, hogy a szabadságot választja az én szolgálatom helyett. Nem tudhatta, vajon megkegyelmezek-e majd neki, mikor másodszor is feltámadok a halálból, de ő mégis kockáztatott, s ezúttal helyén használta az eszét.

Tizenkilenc évet áldozott rá az életéből, hogy - immár emberi alakban - istápoljon engem. Gondoskodott rólam, s míg én évről évre egyre erősebbé váltam, ő úgy öregedett és gyengült el mindjobban. Nekem adta fiatalságának hátralévő éveit, miközben barlangról barlangra jártunk az Adriai-tenger partjának szirtjein. Veszélyes játékot játszottunk, kockáztattunk, s végül győztünk.

2017-ben tértem vissza Nagy-Britanniába. Újra testet öltöttem, s bár külsőm visszataszítóbb látványt nyújtott, mint addig bármikor, belül csak úgy tombolt bennem a bosszúszomjból táplálkozó, évek során felgyülemlett mágia. Az volt az első dolgom, hogy rajtaüssek a Potter-famílián, és megköveteltem Lilytől, hogy ő is elkísérjen. Addigra már nem ismerte azt a szót, hogy „én” - teljesen feladta önmagát értem, uráért és parancsolójáért.

A családfő, Harry szeme láttára irtottam ki az egész családot, s őt magát hagytam utoljára, régi ellenségemet. A '98-as csatát követően botor módon megszabadult a Pálcák Urától, s így már esélye sem volt ellenem. Ő maga esdekelt a halálért felesége és közös gyermekeik holtteste felett, én pedig behívtam a helyiségbe az anyját, s megcsókoltam, mielőtt a fiával együtt átküldtem volna a túlvilágra. Akkor éreztem először, hogy most már tényleg minden az enyém.

*

Újabb negyven év telt el harmadik hatalomátvételem óta. Visszatérésemet követően felkerestem egykori hívemet, illetve azok családjait, s lassacskán ismét elindult egy folyamat, melynek során egyre többen álltak az ügyem mellé. Mostanra már közel tízezer halálfalónak parancsolok, a Hold pedig régi ismerősként köszönti a Sötét Jegyet az éjszakai égbolton, mely egész Nagy-Britannia névjegyévé vált.

Anglia, 2056. június 25.