Felelsz vagy mersz?

Cím: Felelsz vagy mersz?

Kulcsok: Fawkes, Lily Evans, Fekete-tó

Korhatár: nincs

Figyelmeztetések: slash (csak egy mondatnyi, de azért…)

Jognyilatkozat: A jogok még mindig Jo Rowlingot és a Warner Brotherst illetik, én csak elszórakoztam velük a magam és (remélhetőleg) mások szórakoztatására.

Tartalom: A végzős griffendélesek a Roxfortban töltött utolsó napjukat egy Felelsz vagy mersszel ünneplik, amin Lily megkapja a többeket érdeklő kérdést: mi történt azon a hetedikes Valentin-nap éjszakáján?

-          Jól van, Lily, te jössz. Felelsz vagy mersz? – A griffendéles klubhelyiség még mindig zengett a nevetéstől, amit Remus döbbent arckifejezése váltott ki. Hát igen, nem minden nap csókolja meg az embert csak úgy Sirius Black, még akkor sem, ha épp ezt a feladatot kapta legjobb barátjától.

Még csak fél órája játszhattak, de a klubhelyiség már igen megviselt állapotba került. Mindenhol üres whiskeys és vajsörös üvegek hevertek, és az ott lévőkön is látszott, hogy már kissé többet ittak a kelleténél. Most az egyszer viszont nem szólt rájuk senki, mivel ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt így, együtt tehették.

Lily próbált az őt kérdező Siriusra fókuszálni, ám az elfogyasztott whiskeymennyiség nem igazán segített neki. – Felelek. – Azért a józan esze még nem hagyta el teljesen.

-          Ne már, te sosem mersz! Hogy lettél egyáltalán griffendéles? – Sirius látszólag már mattrészeg volt, de mindannyian tudták, hogy százszor jobban bírja náluk az italt. Még ha idióta, csuklással keveredő nevetéséből nem is erre következtethettek.

-          Mondjuk… Mi történt azon a Valentin-napon?

Az egész társaság érdeklődve vigyorgott, mivel eddig sem a lány, sem James nem volt hajlandó mesélni arról a bizonyos napról, pedig már majd megette őket a kíváncsiság.

Lily rövid ideig mérlegelt, majd elvigyorodott. Valószínűleg másnap már úgyse fog senki emlékezni semmire. – Legyen, ti akartátok.

Lily bosszankodva kerülte ki már vagy ötödszörre ugyanazt a kidőlt, korhadt fát. El se hitte, hogy egy idióta Valentin napi levél miatt az éjszaka közepén kiment a Rengetegbe, ráadásul még azt sem tudta, ki írta az üzenetet. Pedig eddig azt hitte, legalább neki van esze a griffendéles bagázsból.

Eredetileg természetesen nem akart eljönni a találkozóra, de a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, így eldöntötte, most az egyszer nem fog gondolkozni. Elvégre az osztálytársai nagy része már hét éve ezt teszi, mégis élnek még. Azóta már százszor megbánta a felelőtlen döntést, de mire vissza akart fordulni, rájött, hogy sikerült eltévednie.

Ez már órákkal ezelőtt történt, és azóta körbe-körbe járt. Bár most, hogy jobban belegondolt, ezt a tisztást még nem is látta. Sőt, azzal a halvány fényponttal a távolban még határozottan nem találkozott. Mivel ahhoz, hogy hajnalodjon, még túl korán volt, elindult az irányába. Reménykedett, hogy valaki észrevette az eltűnését, és a tanárok a keresésére indultak.

Már egész közelről látszott a tisztás, amikor reccsenést hallott a háta mögül. Lily ijedten pördült meg a hangra, de a sötétben szinte semmit sem látott, csak a bokrok suhogását hallotta. Hiába nyugtatta magát, hogy csak a szél az, tudta, hogy van ott valami. Elvégre nem véletlenül nevezték el Tiltott Rengetegnek ezt a helyet, ő is hallott már elég pletykát az iskolában. Vámpírok, vérfarkasok, kentaurok, és ki tudja még, mik tanyáztak itt, és a lány valahogy nem érzett hajlandóságot, hogy bármelyikükkel is találkozzon.

Próbált lassan elhátrálni, de a következő reccsenésnél már futásnak eredt. Remélte, hogy az a valami nem ered a nyomába, és nem lesz szüksége varázslatra, mivel hirtelen egy varázsige se jutott eszébe, amit használhatna. Olyan kiszolgáltatottnak érezte magát, mint egy mugli, akit kiszemelt egy sárkány a vacsorájának.

-          Van ott valaki? – Úgy tűnt, a fényt követve sikerült kiérnie az erdőből, és a Fekete-tó partján találta magát, egy fákkal körbevett területen. Még negyedikes korukban fedezték fel ezt a rejtekhelyet Perselussal, sokszor találkoztak itt, mivel nem ismerték se a Tekergők, se a mardekárosok.

 A kis tisztán közepén tűz lobogott, ami körül két, hátulról gyanúsan halálfalónak tűnő ember ült. Nyugodtak voltak, mivel helyzetükből adódóan a kastélyból senki sem láthatta őket.

Lily gyorsan behúzódott az egyik fa mögé, és reménykedett, hogy az illető nem akar utánanézni, mi csapta a zajt.

-          Ugyan, biztos csak a szél volt. Feleslegesen aggódsz – vetett rá egy feddő pillantást a társa. – Inkább nézd meg azt a dögöt, nehogy megszökjön.

Lily eddig nem tulajdonított nagy figyelmet a letakart ketrecnek a tisztás túloldalán, ám most próbált minél közelebb kerülni, hogy láthassa, mi van benne.

Egy kifejlett főnix nézett vele farkasszemet. Teljes pompájában gyönyörű lehetett, ám jelenlegi állapotában igen szánalmas látványt nyújtott. Látszott rajta, hogy haldoklik, és bár Lily tudta, hogy újjá fog éledni, a szíve mégis összeszorult a látványra. Valószínűleg eddig a Tiltott Rengetegben élhetett, és a két halálfalóivadék még az éjjel kaphatta el.

-          Ki kellene szabadítani. – Lily majdnem felsikított ijedtében, amikor meghallotta maga mellől James hangját, egyedül az mentette meg őket a lelepleződéstől, hogy az említett még idejében befogta a száját.

-          Te jó ég, te meg mit csinálsz itt? – kérdezte a lány, amikor túljutott a kezdeti sokkon, de választ nem kapott. Potter egyedül a tűz mellett ülőkkel foglalkozott, homlokát ráncolva fixírozta őket, mintha képes lenne a csuklyák alá látni. Lilynek magának is ismerősnek tűntek, és valószínű volt, hogy mind a ketten roxfortos diákok, különben aligha juthattak volna be a kastély területére.

-          Ismered őket? – kérdezett rá mégis a lány. Már rég feladta, hogy ezt a kalandot megúszhatja ép bőrrel, főleg, ha Potter is nyakig benne van.

James nemet intett a fejével.

-          Mardekárosok – mutatott mégis pár perccel később a köpenyükre, amin tényleg ott díszelgett az említett házra jellemző zöld csík. – Nos, kiszabadítjuk? Ami Voldemortnak jó, az számunkra csak rossz lehet – tette még hozzá, látva a lány hezitálását.

-          Legyen. És mégis hogy gondoltad, Mr. Megmentő? – Látva James meglepett arckifejezését gúnyosan elmosolyodott. Számított rá, hogy a másik erre nem is gondolt.

-          Improvizálunk – vigyorodott el Potter.

-          Hülye!

-          De miért?

-          Te komolyan szembe akarsz szállni két halálfalóval minden terv nélkül?

-          Kiegyenlítettek az erőviszonyok – rántotta meg a vállát. – Elég nagy az esélyünk a győzelemre.

Lily szíve szerint lefejelt volna valamit, látva a másik értetlenségét. Úgy tűnt, James nem fogta fel, hogy épp mind a ketten vásárra viszik a bőrüket, már megint csak a kalandot látta, mint általában, így ismét a lányra maradt a racionális gondolkodás.

Néhány perc múlva már szerencsére meg volt a terve, így gyorsan neki is kezdtek a megvalósításának. Lily próbálta minél halkabban megkerülni a tisztást, és a kalitka közelébe kerülni. Jamesnek eközben csak csendben kellett volna maradnia, de természetesen ez számára túl megerőltető feladat volt. A lány már majdnem elért a céljához, amikor meghallotta az ág reccsenését, és pechükre nem ő volt az egyetlen. A két halálfaló nyugtalanul ugrott fel, majd kezdett el közelíteni James felé, Lily pedig ijedtében kieresztett két vörös szikrát a pálcájából.

Most érezte csak magát igazán bajban, tudta, hogy valószínűleg innentől jön majd Potter módszere. Próbált minél nyugodtabbnak tűnni, miközben figyelte, hogy a két ismeretlen lassan felé közeledik, majd James is előbújik eddigi rejtekhelyéről, és óvatosan közeledni kezd az ellenfeleikhez. Úgy tűnt, a fiú várt valamire, de akkor nem volt lehetősége megkérdezni, később pedig teljesen kiment a fejéből.

A harcból magából nem igazán emlékezett semmire. Amikor az egyik halálfaló szembetalálta magát vele, megpróbálta kihasználni a meglepetés erejét, de elvétette, így mire újra próbálkozhatott volna, már a másik is felébredt döbbenetéből. Hallotta, hogy közben James is harcba szállt a Nagyúr másik csatlósával, de szerencsére úgy tűnt, Potternek még nem esett semmi baja.

Magáról ezt már nem mondhatta el, ellenfele kihasználta pillanatnyi figyelmetlenségét, így eltalálta a következő átok. Az egyetlen szerencséje az volt, hogy a halálfaló nem a halálos átkot küldte rá, csak a Crutiatust, ám így se volt túl sok oka örülni. A fájdalom villámcsapásként cikázott végig a testén, úgy érezte, mintha ezernyi tőr fúródna a bőrébe, miközben a csontjai szétrobbannak. Sikítást hallott, így megpróbált felállni, hogy segítsen az ismeretlennek, csak kicsit később jött rá, hogy ő volt a hang forrása.

Nem tudta, mikor maradt abba a kínzása, de számára óráknak tűnt. Örömmel fogadta a sötétséget, ami fokozatosan kúszott elő az elméje mélyéről, és az utolsó, amit látott, egy aggódó barna szempár volt.

Amikor Lily felébredt, még mindig sötét volt, de már valaki felvitte a gyengélkedőre. A szomszéd ágyakban nem volt senki, csak Potter ült mellette. Úgy tűnt, a fiú valamikor elaludhatott, és időközben ráborult az ágyra, a szemüvege nem messze hevert tőle, és a szobában visszhangot vert a horkolása. Lily még csodálkozott is, hogy nem riadt fel eddig erre az éktelen zajra, ennél még egy mamutcsorda vonulása is halkabb volt.

Alig mozdult meg, Potter már fel is riadt, majd álmosan pislogott rá. Úgy látszott, egyenlőre azt se tudta, hol van, de egy pillanat múlva már összeszedte magát, és szokásos vigyorával egyenesedett fel.

-          Ideje volt már, Evans. Aggódtunk. – Lily nem tudta, kikre utal a többes szám, de látszott, hogy a fiú komolyan gondolta. A lány nem is értette, miért esett neki mindez olyan jól.

Percekig ültek szótlanul, kerülve a másik tekintetét. Tudták, hogy sok mindent kellene megbeszélniük, ami a hét év alatt felhalmozódott, de nem tudták rávenni magukat, hogy felhánytorgassák a múltat. Végül James törte meg a csendet.

-          Miért? – Úgy tűnt, csak ez az egy szó kellett ahhoz, hogy leomoljanak a köztük lévő falak, és képesek legyenek megbeszélni az elmúlt éveket.

-          Á, a nyughatatlan ifjúság – lépett be reggel Dumbledore fülig érő mosollyal a Gyengélkedőre, mire a két griffendéles zavartan ült távolabb egymástól. – Gondolom, tudni szeretnétek, mi is történt az éjjel, igaz?

A két diák bólintott, mire Dumbledore kényelembe helyezte magát, és mesélni kezdett.

-          Gondolom, azt tudjátok, hogy a két diáktársatok, akikkel párbajoztatok… nos, mondjuk úgy, nem épp a világos oldal eszméit követték. Felmerülhet bennetek a kérdés, hogy vajon miért lehetett szüksége Voldemortnak egy egyszerű főnixre? A válasz igen egyszerű, talán túl egyszerű is ahhoz, hogy csak ennyi legyen. Nem hinném, hogy tudjátok, de Tom Denem pálcája annak a főnixnek a tollát tartalmazza, amit ma megmentettetek.

-          És attól mi szüksége volt az állatra? Nem hiszem, hogy tartalék pálcát akart volna csináltatni. – Potter természetesen nem bírta ki, hogy ne akadékoskodjon, bár azt Lilynek is el kellett ismernie, hogy mindez túl egyszerűnek tűnt ahhoz, hogy ez legyen a megoldás.

-          Nos, fiacskám, az ő fejébe még én se látok bele. Ki tudja, mit várt attól a szerencsétlen madártól, főleg, hogy még azt sem tudhatjuk, hol tartózkodik jelenleg.

Úgy tűnt, az igazgató befejezettnek érezte a beszélgetést, és távozni készült. Már majdnem kilépett, amikor eszébe juthatott valami, mivel halvány mosollyal visszafordult.

-          Természetesen az említett két diákot eltanácsoltuk az iskolából, emiatt ne aggódjanak. Ó, és Mr. Potter, ha reggel jobban lesz, nyugodtan bemehet már az órákra is.

-          Most, hogy mondja, igazgató úr, szörnyen érzem magam – vigyorodott el James, mire az igazgató nevetve elhagyta a helyiséget.

-          Hé, Evans! Te, én, Roxmorts. Benne vagy? – üvöltötte neki oda Potter néhány nappal a történtek után.

-          Pontban nyolckor a bejáratnál. Ha késel, ne reménykedj, hogy kapsz még egy esélyt.

James arca felragyogott, míg a mellette álló Black meglepetésében félrenyelt, Lily pedig annak biztos tudatában sétált el, hogy aznap már tett egy szívességet a világnak azzal, hogy legalább öt percre elhallgattatta a griffendéles bajkeverőt.

-          Egy valamit nem értek – szólalt meg Remus, amikor Lily befejezte a történtek elmesélését. – Ki küldte a levelet?

-          Ne nézzetek rám, nem én voltam, engem Sirius küldött ki a Rengetegbe – nézett rájuk értetlenül James, mikor mindenki felé pillantott. Az említett épp a whiskeyébe próbálta fojtani a nevetését, ám ez nem igazán sikerült neki, fél perc múlva már a padlón fetrengve röhögött.

-          Én... én küldtem. Elvégre valakinek végre össze kellett hoznia ezt a két díszpintyet! A fene se gondolta, hogy így fog végződni – vigyorgott, amíg észre nem vette, hogy a „díszpintyek” épp gyilkos tekintettel méregetik. Úgy tűnt, nem igazán fogta fel, hogy ebből a helyzetből már így is nehezen jöhet ki jól, mivel még hozzátette. – Pedig azt még nem is mondtam, hogy a zaj is én voltam! Valószínűleg Lily… O-ó – nézett fel ijedten, amikor az említett dühösen felpattant, majd gyilkos tekintettel, egy üres whiskeysüveggel felszerelkezve megindult felé. Sirius pechére a lány mostanra már nagyon is józannak tűnt, amit magáról nem igazán mondhatott el.

-          Ég veled, pajtás, hiányozni fogsz – veregette meg James a vállát, majd elhúzódott a barátnője útjából.

Sirius sosem gondolta volna, hogy a Roxfortban eltöltött utolsó hajnal az egyik festmény mögötti titkos alagútban fogja érni, a még mindig tajtékzó Evans elől bujkálva, aki időközben még a varázspálcájára is rátalált.